Mindig is nehéz elkezdeni az írást, hogy miről is írjak... aztán lassan belemelegszek, igaz csapongnak gondolataim, érzéseim, de csak így tudok írni, nem vagyok író, csak egy egyszerű hétköznapi ember, aki éli az életet...

Két hónapja, hogy nincs közöttünk... talán ezzel szinte el is árulom az érzéseimet. Az idő másképp telik ha jó dolgok történnek, vagy ha örömök érkeznek az életünkbe, mondhatni fel se tűnik, hogy már két hónap eltelt, de nálunk ez nem így van... Még csak/vagy már két hónap, néha így, néha úgy érezzük. A történtek után úgy érzem lélekben öregedtem sok-sok évet... pedig csak két hónap telt el azóta. Nagyon sok különböző fájdalmam van, melyek egy részét le tudom írni, mások megmaradnak az adott pillanatnak.

Talán kezdeném a húsvéttal. Nem vagyok keresztény, így nekem mást jelent a húsvét. Évek óta csak szűk körbe járok locsolni, talán a szűk rokonságot. Több oka is van. Kezdeném a gyerekkorommal. Valamikor 7 éves koromba az általános iskolás énekkönyvembe volt egy vers, mely talán régi hagyományos locsolóvers, ezt nem tudom biztosra, de azóta mindig ezt a verset mondom el locsoláskor... íme:

„Eljöttem hozzátok ifjú létemre, hogy harmatot öntsek e szép növendékre.

Mert ha meg nem öntöm ezen esztendőben, nem virágzik nékem jövendőre.

Virágozzék ékes-ékes liliomot, s nyerjen az egekbe fényes koronákat...”

s ezután megkérdezem lehet-e locsolni, s már egy jó ideje nem is használok kölnit se, csak sima vízzel locsolok egy kis pohárból, pár cseppet a lányok fejére.

S hát tavaly is így locsoltam meg a lányokat, hogy ne hervadjanak el nekem, s sokáig virágozzanak még... s erre most hétfőn könnyeimmel és torkomba lévő szorítással küzdve mondtam el Andinak ezt a verset, s közben néztem ahogy sír, s végül meglocsoltam. Több dolog miatt is fáj, az egyik, hogy nincs itt Csenge, őt már soha nem tudom meglocsolni (s hétfőre még a Csenge által kinyitott orchidea is elkezdett elmúlni... elkezdett pöttyös lenni a levele, s kezd elszáradni a virág...)... a másik pedig látni Andi fájdalmát, melyen nem tudok segíteni, nem tudok változtatni... nem tudom visszafordítani az idő kerekét, csak elfogadni a jelen helyzetet. S ezeket még nehezebbé teszik olyan pillanatok, amikor is Andi sír, látom rajta, üvöltene, zokog, s fájdalmas-síros szemmel mondja, hogy ő nem akar így élni... neki Csenge kell... s nem tudok rajta segíteni, nem tudom neki jobbá tenni a helyzetet, csak átölelem és vele sírok. Eleinte mondtam biztató szavakat, amikkel mindketten tisztában vagyunk, s fel is fogjuk, de az érzésnek nem lehet ész érvel diktálni. Andi is, s én is tisztában vagyunk vele, hogy Pocaklakó fontos számunkra, Ő is itt van velünk, s ez nagy tartást ad, s tudjuk, hogy más lesz ha telik az idő, s itt lesz köztünk... ezt ép ésszel felfogjuk, de a szívünkben lévő érzésnek nem tudunk diktálni, nem tudjuk megváltoztatni mit is érezzen, s ilyenkor csak hagyjuk az érzést átélni, s együtt sírunk a fájdalmunkban...

Nagymamámat locsoltam meg, nála is küzdöttem a verssel, s másnap anyámat meg nagynénémet, szintén nehezen tettem meg. Nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy életem legfontosabb bimbozó virágát már soha többet nem locsolhatom meg, nem fog nekem virágozni többet...

S itt jön egy újabb dolog, mely mostanság került előtérbe. Úgy érzem elbuktam valamit apa szerepként... nem tudtam megvédeni Csengét... Ésszel felfogom, s rengeteget végigpörgött már bennem a mozi, hogy mit is kellett volna másképp csinálnom, mit tennék másképp, de nem sok minden változna benne. Ésszel felfogom, hogy minden tőlünk telhetőt megtettünk, csak szívvel nem tudom elfogadni... legtöbbször az a helyzet jön fel bennem, amikor is utolsó szerdán az UH előtt vártunk, ölembe kapaszkodott mint egy kis maki, s kérte énekeljek neki, s énekeltem, s ő meg csak fáradtan, mosolyogva borult a vállamra, s hallgatta énekem, s pihent a dallamok hátán... Felfogni se tudom miért történt ez velünk...

Van több fájdalmam is... ami szintén fájó, hogy két hónapja nincs köztünk, s tűnik elfele Csenge a gondolataimból, tűnek elfele emlékek vele kapcsolatban... néha azon gondolkozok a zuhany alatt, hogyan is történt egy fürdés vele... milyen szavakat használt... s nem tudom felidézni... s egyre több minden tűnik el belőle... nagyon fáj, hogy nem tudom mi fog megmaradni belőle... úgy érzem nem vagyok méltó hozzá, ezért tűnek el... s közben bármerre nézek a lakásban mindenhol Ő van jelen...

Jó ideje nem éreztem, hogy megjelent volna nekem valamilyen formában... várom mikor kap el az érzés újra valamivel kapcsolatban, hogy itt van ismét velem... de jó ideje nem volt ilyen...

Most egy más dologról írok. Korábban néha zúgott a fülem, de el is múlt, aztán tartóssá vált, jártam vizsgálatra, de csak annyit állapítottak meg, igazam van, tényleg hallok valami zúgást. Aztán Csenge születését követő Andi születésnap reggelén szédüléssel ébredtem, elég komoly volt, nagyon megijedtem. Elmúlt a hirtelen szédülés, de azóta is a közérzetembe ott van egy émelygésnek nevezhető valami. Több mint 2 éve, s próbálom leírni minél helyesebben, de nem tudom megfogalmazni. Persze voltam szédüléses szakrendelésen, még Pesten is, s mondták, talán az egyik fülembe az egyensúlyi szerv gyengébb, de semmi különös. Persze voltam mri-n, meg ct-n is, s ott se látszott semmi, de szédelgés csak nem múlt el. Amikor kezdődött akkor nem volt munkám, s gondoltam családfenntartóként ehhez lehet köze, de már jó ideje van munkám, s nem változott. Talán most találtak valamit, amit szintén nem erősítettek meg, ct angio felvételen látnak koponyán belüli mindkét oldali kinkinget. Bár az idegsebész nem látta a felvételen, talán ennyi, szokjak hozzá. Most éppen masszázsra járok, mert érzem hajlékony voltamhoz képest be van merevedve a nyakam, s lehet ez okoz ilyet, illetve a rendszeres mozgás hiánya. Szóval most rendszeres mozgás lesz, alaposan építem fel magam. Na de hogy miért írom le ezeket. Többször is volt olyan, hogy Csengével azért nem tudtam elmenni játszani, mert nem éreztem jól magam, s ez akkor is fájt, aggódtam, hogyan fogok rá vigyázni, ha így vagyok, hát még szeretnék sokat megélni velük... S most itt vagyok így, nélküle... Szóval Andinak szerettem volna megmutatni Hollandiát, s úgy volt, hogy 10 nap körülre el is megyünk, de biciklizés közben annyira megszédültem egy hirtelen oldalra nézés miatt, hogy meg kellett állnom, s megijedtem, mi ez velem ismét... s fájdalmamra Andinak annyit mondtam, hogy nem merem így levezetni a holland távot. Amit ő megért, s még kicsit örül is neki, bár számomra csalódás, mert szerettem volna megmutatni neki, s ezt az utat még Csengével együtt terveztük... s aznap hajnalban arra ébredtem, hogy nincs levegőm... látom, hogy mozog a mellkasom, levegőt vesz be és enged ki, de nem éreztem azt, hogy lenne levegőm... kezdtem megijedni, kiálltam a nyitott erkély ajtóba, s vártam hogy jobb legyen, de nem lett az, néztem a mellkasom, s nem értettem miért van ez, s próbáltam tudatosítani mit érzek... s már azon is járt az agyam, hogy bemegyek az ügyeletre, de ezt elvetetettem, nem akartam Andit megijeszteni, így mellé feküdtem, s teljes jógalégzéssel tudatosan dolgoztam magamon, de nem ez hozott megoldást. Nem tudom mi volt velem, kb fél óráig tartott, aztán elaludtam. Részben sejtem, hogy egy pánikroham szerűségem lehetett, korábban ilyen nem volt az életemben... s a félelem alapja az, hogy mi van, ha eljön az időm, s nem leszek itt a családomnak... amikor is a legnagyobb szükségük van rám... oszlopként kell állnom, s tartanom a családot... amit szívesen teszek, s tudom, még jobb lennék benne, ha nem lenne a szédelgésem, sokkal többet tudnék adni magamból, így viszont küzdök napról napra... vannak jobb napok, vannak rosszabbak, változó... persze hiszem, hogy nem véletlen van ez, a legtöbb betegségnek pszichoszomatikus oka van, de én még magam nem fejtettem meg, pedig már egy jó ideje dolgozok rajta, talán a rendszeres mozgás megoldja a dolgot, mert sejtem, hogy valami keringési dolog lehet a háttérben... legtöbb esetben pozitívan állok a dolgokhoz, s érzem is, hogy kell, viszont vannak mély pontok, amin nehéz keresztül menni ilyen állapotban... Most ott tartok, hogy rendbe kell hoznom magam, a családomnak szüksége van rám, s szeretném, ha még sokáig itt lehetnék, s tehetném a dolgom... apának lenni... értékes embernek lenni, segíteni másokat önzetlenül... ez nehéz feladat számomra, mert sajnos a tudatalattiban sok mind tárolódik... idegen embereknek jobban tudok segíteni, mint ismerősöknek... lassan gyomlálom ki a tudatalattimat... de nem egyszerű... nehéz sérelmeken átlátni, más megvilágításba helyezni...

Valamikor fogok írni a barátokról, de még nem jött el az ideje, talán egyszer megteszem...

Andiról szeretnék írni. Változó hogyan vagyunk, milyen a napunk. Vannak mostanság egész jó pillanataink is, s vannak nehezek. Van amit meg tudunk beszélni, viszont van olyan, ami nagyon nehéz neki is (szerencsére ez ritka), s nincs más akivel meg tudná beszélni... ez elég nehéz helyzet számomra, mert mindent nem lehet, s nem is tudunk egymásnak elmondani... azért valahogy áthidaljuk a dolgokat.

Vannak páran, akik segítenek minket, keresnek személyesen, telefonon, vagy írnak mailt, s ezeket köszönjük. Jól esik. Ha kérhetem ígéreteket ne tegyetek, hogy írtok, aztán meg hiába várjuk a leveleket, csak nem jönnek... inkább ne ígérjetek, sokkal érzékenyebben reagálunk erre mint gondolnátok... persze ha találkozunk beszélünk, de más ez már számomra, meg tudom bocsájtani, de más lesz a számomra... Nem könnyű, még most tanulom, hogy elfogadjam olyannak a dolgokat amilyenek valójában. Sokaknak nehéz feldolgozni, hogyan is álljanak hozzánk, mit mondjanak... erre nem tudok mit írni, talán annyi, hogy a terelő szöveg nem jön be, még ha érzem is, hogy jót akarnak vele, vagy valahogy elkezdeni a beszélgetést. Érezzük és értékeljük, csak nincs rá szükségünk, egy ideig el vagyunk vele, felvesszük a játékszerepet, de egy idő után csak rosszabb lesz, ha nem tudnak kilépni a szerepből... sajnos már jártunk így, ami nagyon rossz volt számunkra... A furcsa az, hogy emberek megismertek korábban valamilyennek, s most nem hozom az elvárt, megismert személyiséget, s nem tudnak vele mit kezdeni... magam részéről csendesebb, halkszavúbb lettem, mely szokatlan... látom magam kívülről, s értem is miért gondolják ezt, hiszen az látszik rajtam, hogy nem érdekel amit beszélnek, mert nem reagálok. Részben igaz, részben nem. Nem tudom megváltoztatni magam arcát, pedig dolgozok rajta. Van ami nem érdekel, azt egy idő után mondom, ami érdekel arról beszélek. Érdekel mi van az emberekkel, s van amikor tudok beszélni Csengéről is. A gondunk az, hogy helyettünk gondolkodnak emberek... hogy nem akarunk Csengéről beszélni, mert hát fáj, s nem akarnak nagyobb fájdalmat okozni... ez nem igaz, ez egy hülyeség azt kell hogy mondjam... miért gondolják helyettünk ezt? Megkérdezték hogy zavar-e vagy fáj-e nekünk? Nem. Akkor miért gondolnak ilyet? Szeretjük a lányunkat, szeretünk róla beszélni, még ha fáj is. Ha meg nagyon nem akarunk róla beszélni azt megmondjuk azonnal, hogy most nem aktuális, nem szeretnénk róla beszélni, ilyen egyszerű. Ez a gondolat, hogy nem akarnak sebeket feltépni, egy jó kifogás (nem tudatos, talán tudattalan) hiszen tényleg nem akarnak fájdalmat okozni, de jó ürügy arra is, hogy miért nem keressenek. Nem tudom mennyire tiszta, számomra az, csak nem tudom, hogy te mint olvasó neked mi jött le ebből. Megmagyarázzák maguknak, szinte önigazolást nyernek ezzel a gondolkodással. S látom ezt. Inkább legyen őszinte, kérdezzen ahelyett hogy gondol valamit helyettünk...

Múlt héten az utazás előtt elmentünk UH-ra, s szerencsére minden rendben van Pocaklakóval, adott időnek megfelelőek a méretei, s ennek örülünk nagyon. Esténként néha nagy mozgásokat mutat nekünk... lassan készülünk az érkezésére, próbáljuk helyére tenni addig a mozaikokat... próbáljuk a legjobbat kihozni magunkból és a helyzetből... s dolgozunk magunkon folyamatosan... Az egyik igazi kérdés bennünk/bennem, hogy ezek a történések mennyire fogják meghatározni Pocaklakó attitüdjét? Mennyire lesz befolyással az életére ez az időszak, melyet így élt meg a pocakban? Vagy tőlünk függ, hogy mi hogyan-milyen szellemben neveljük? Ezt csak az idő fogja megválaszolni. Érzésem szerint egy hármas kombináció adja ezt meg: amit átél a pocakban, amilyen nevelést adunk neki, s egy harmadik amit hoz magával előző életeiből... (bár én még nem láttam korábbi életeim, de érzésem/sejtésem hogy létezik). Egyet tudok, nagy szeretetben várjuk, még ha nem is tudjuk úgy kifejezni magunkat, örömünket mint Csengénél tettük (emiatt is van lelkifurdalásunk nem is kevés). Ez az írás most rövidebbre sikerült, s képeket se tettem be, hogy színesebb legyen, most így sikerült, ez jött belőlem... Jó egészséget kívánok mindenkinek, szeretetet és sok örömet az életben. Értékeljétek minden percét, mert bármi megtörténhet bárkivel bármikor... s ez a nyers valóság... ez az ÉLET maga...