Vannak olyan visszajelzések, melyek azt mutatják, hogy sokak számára fontos mi is történik velünk, s követik a blogot, s várják mikor is írok/írunk újra...

Nos, már tegnap írni akartam, de valahogy nem jött ki a lépés. Mondhatni, hogy egy hete nem írtam. Közben elég sok minden történt velünk.

Hétfőn eltelt a nap, délután barátokkal beszéltünk le találkát, egymástól külön. Előtte anyámnál voltam beszélgetni. Elég mély beszélgetés lett. Röviden csak annyit mondanék, hogy anyám mellett nem volt ott faterom, mikor öcsénk meghalt. S most anyám örül és csodál, hogy Andi mellett vagyok. Talán Edittel beszélte, s Edit mondta neki, hogy ezt tőle örököltem. S így van, szemébe mondtam anyámnak, hogy az ami vagyok részben anyámnak köszönhetem, hiszen ő nevelt fel, természetesen apámból is hoztam jó és rossz dolgokat egyaránt. De amivé váltam, az nagyobb részben az ő érdeme, s hogy ilyen tudok lenni. Büszke lehet magára, s örülök, hogy az anyám. S itt látok valami fonalat, amit korábban nem láttam meg, családokon átívelő történést. Egy folyamatot, mely generációról-generációra megy át. S ezzel együtt egy fejlődést. Valami felé. Nem tudtuk folytatni, mert egyik barátom szólt, hogy végzett, s találkozzunk.

Beültünk egy kávézóba, s jót beszélgettünk, elmondtam neki is dolgokat, hogy mi van velünk, miket élünk át. Minden beszélgetés más. Felidézni nem tudom.

Kedden anyámmal és nagymamával ebédeltünk, hát ott is történt pár dolog. De talán a legérdekesebb mikor arról beszéltek, hogy mama nyáron lesz 80 éves, anyám pedig arról, hogy reméli megmarad a 40 éves munkaviszony utáni nyugdíjazás, mert a 65 éves kor nagyon távol van neki, hogy ő azt nem biztos hogy megéli, s hogy a mama biztosan megéli (mivel már vagy 10 éve ezt hallgatjuk a mamától, hogy nem fog már sokat élni). S nem vették észre, hogy nekünk mit jelent. Mennyire nem értették, hogy mit jelent, hogy 2 éves lányunk ment el egészségesen... Felkavaró volt, de észrevették magukat, szerencsére. Ezt követően megmutattuk nekik pocaklakóról készült UH felvételt. S eljöttünk. Délután Andi munkatársnőjével, én pedig egy tényleg, új, közeli barátommal találkoztam. Korábbról ismertük egymást, de most nagyon sokat segít a vele való beszélgetés, skypeon való írás. Sok okos meglátása van, amire most szükségem van. Van egy barátom, akivel korábban ilyen volt a viszony, de sajnos már közel 7 éve elköltözött. S azóta nincs ilyen barát. Vannak nagyon közeliek, de közöttük is távolság van, fizikailag, nincsenek itt helyben, s hát az sokat változtat baráti kapcsolatokon, mert nincs napi kapcsolat, a skype meg nem az. Szerencsére akármikor találkozok vele/velük, mindig tudunk jót beszélni. De visszatérve az új ismeretségre. Jó volt vele beszélgetni, közel 2 órát, elmondani hogyan élem meg a mindennapokat, mik járnak a fejembe, melyeket Andival nem tudok megbeszélni, mert a feleségem. Ő meg egy férfi, egy apa, s mást tudok vele megbeszélni. Ilyenre is szükség van, mint ahogy érzem, hogy Andinak is szüksége van arra, hogy nőkkel beszéljen meg dolgokat, melyeket velem nem tud. Szerencsére ez kölcsönös bennünk, így nem jelent gondot, sőt hasznos. S este kölcsönösen elmondjuk egymásnak mi történt.

Szerdán ebéd után találkoztunk egy párral, akik szintén elvesztették gyermeküket. Egy hirtelen lefolyású betegség következtében elvesztették első fiukat. Közel 2 órát beszélgettünk velük, kölcsönösen elmeséltük min is mentünk át. Nekik 7 éve történt az eset, s azóta van 2 gyermekük, s boldogok. Nem tudom nekik mennyire téptünk fel sebet, nem állt szándékunkba, de örülök, hogy vették a bátorságot, s vállalták a beszélgetést, nem könnyű feladat. Sok közös rész volt az ő és a mi történetünkbe, így segíteni tudott a beszélgetés. Valószínűleg valamikor elmegyünk hozzájuk látogatóba. Nem írnék többet erről, mert ez részben az ő történetük, melyet megosztottak velünk, így ezt le is zárom. Viszont volt egy nagy felismerés, ami azóta csak erősödött. Minden élethelyzet annyira egyedi, annyira sok külső hatás befolyásolja, hogy nem lehet egyforma. Ebből következik, hogy korábban próbáltam helyzetekbe beleérezni magam, s tanácsot, vagy ötletet adni, de most ráébredtem, hogy mindenki csak magán keresztül tud segíteni, mert csak ő maga tudja, hogy mi milyen hatással van rá, minek van jelentősége. Elmondani nem lehet. Olyan ez, mint az álomfejtés. Mostanában elkezdtem álomnaplót írni, törekedek a tudatos álmodás irányába, kisebb-nagyobb sikerrel. Van is egy könyv, melyben írják, hogy a legjobb álomfejtő, maga az álmodó. S rájöttem, ez pontosan így van. S így van az élethelyzetekben. El lehet mondani, lehet róla beszélni, tanácsot kérni, hogyan látja valaki kintről, de az igazi helyes döntést magunknak kell meghozni.

Csütörtökön délelőtt Klárinál töltöttünk több mint 2 órát. Ismét nagyon hasznos volt. Egyszerűen alig várjuk, hogy mehessünk. Azt hogy miről beszéltünk, nem írom le, legyen elég annyi, hogy sok személyes rólunk, illetve a történésekről. Elfele jövet, sütött a nap tisztán, megálltunk a járdán, s szó nélkül megöleltük egymást, kölcsönösen jött az érzés. S csak álltunk békésen, nyugodtan, öleltük egymást. Andi a fejét vállamra hajtotta, s éreztem, hogy megnyugszik, s csak pihen rajta. S boldog voltam, nyugodt. Az utóbbi hetekben elsőre, sok idő után. Nagyon jó pillanat volt megélni, bármiféle rossz gondolat nélkül. Töltődtem a pillanat alatt... Ezt az érzést se tudom leírni, mert elképzelhetetlen volt eddig számomra egy ilyen élethelyzet. S ezt sikerült egy óra múlva egy telefonhívásnak szétrobbantania. Nem akart megbántani a hívó, csak segíteni akart, ezt tudom. De ahogy kijött a lépés a telefonba, az nem volt jó. Régi sérelmek jöttek fel részben, s most nem ennek volt ott az ideje. Nagyon dühös és mérges lettem. Miért akkor jön egy ilyen hívás, amikor is egy jobb állapotba kerültem? Töltődtem, nyugodt voltam, s erre jön egy hívás, mely megborítja ezt az egészet, ráadásul valaki közelitől, bár idegent is felvettem volna, lehet nem kellett volna felvennem a telefont. Lehet ha máskor ilyen van, inkább kikapcsolom a telefonom. Nagyon nehéz az ilyen helyzetet is magamba helyre tenni. Tényleg nehéz talpon maradni, s állni a pofonokat. Mintha valami színjátékba vennék részt, s a végifejletnél minél nagyobb katarzist akarna az Isten, hogy átéljünk. De tényleg. Csak nehogy nagyra sikerüljön a pofon és a katarzis... De nem fog, mert szarálló vagyok :) Viccet félre téve, nem fog sikerülni, látom mit tettünk meg eddig, s sejtem a további lépéseket, mégha homály is fedi... Fogunk újra örülni az életnek...

Csütörtökön délután elutaztunk barátokhoz, akik szívesen fogadtak minket. Igazi, jó barátok, barát pár? (majd lehet világos lehet később a kérdőjel). Vacsorával vártak, sokat beszéltünk velük, mi is történt a héten, s későn feküdtünk le. Külön szobát biztosítottak nekünk, ágyban törölköző, stb, nagyon jól esett ahogy gondoltak ránk. Pénteken délelőtt boltokat kerestünk, főleg indiai boltokat, egy olyan takarót kerestünk, melyet korábban Strilkyben vettem, nagy dupla, s Csenge takarózott vele az utóbbi időben. S nem szeretnénk hogy tönkremenjen, így egy másikat kerestünk, de a legtöbb ilyen bolt, amiket a neten találtam, vagy már megszűnt, vagy nem találtuk. Így elég lehangoló volt járni a várost, s nem találni jó boltot. Andinak átvettünk pár dolgot, találtunk egyet ahol sok holmi van, de ilyen takarót sehol se. Remélem Strilkyből sikerül ilyet hozni. Délután terveztük, hogy elmegyünk a Születésház nyílt napi előadására, de Andi nem érezte jól magát, így kihagytuk. Majd áprilisban eljutunk oda. Úgy néz ki, még nem voltunk arra felkészülve. Helyette külön mentünk el beszélgetni, Andi a lánnyal, én pedig a sráccal. S komoly beszélgetés lett, mely most az ő kapcsolatukról szólt. Erről se írnék sokat, se körülményeket, mert nem ide tartozik, illetve ez az ő történetük. Legyen elég annyi, hogy a se vele, se nélküle állapotban vacillálnak már egy ideje, s nem tudja/tudják meghozni a döntést. De most kaptam egy hívást tőle, hogy meghozott egy döntést, s ezért volt a barát pár után kérdőjel, mert úgy tűnik múlt lett...

Egészen vasárnap délutánig ott voltunk náluk, voltunk közösen zöldségpiacon vásárolni, boltokban, Normafánál napozni, stb. Szépen telt, de vasárnapra már honvágyunk volt haza. Hazafele úton beszélgettünk Andival, s ahogy leszállt az este, s közeledtünk haza annál nehezebb lett. Honvágyunk volt haza, de valaki hiányzott nagyon. S akármit is csináltunk Pesten, sokszor feljött bennünk, hogy mit csinálna Csenge ha itt lenne velünk. Egyszerűen elkerülhetetlen a gondolat. Hogyan játszana a kavics között, hogyan keresne magának botot... Debrecen előtt meg kellett állnunk az autópályán, mert két csillag olyan hatással volt Andira. Most nagyon élesen látható két csillag az égen, szerintem az egyik a Vénusz lehet. Andi azt érezte, hogy az égből néz le ránk Csenge. S csak néztük a csillagot, s sírtunk... S itthon elsőre könnyű volt, hogy hazaértünk, de estére mélyre süllyedtünk. Egy nagyon mély állapotba, melyet egy szóval tudnék leírni: tehetetlenség. Több értelembe: nem tudok/tudunk változtatni egy fájdalmas tényen (a szavakkal kifejezhetetlen, de azért megpróbálom), hogy nincs itt Csenge. S nem tudok okosat mondani Andinak, egyszerűen elfogytam a szavakból, csak öleltem és sírtam vele. Tehetetlennek éreztem magam, tehetetlen fájdalom, egy üres nélküli állapot, melyben csak ez vesz körül. S tudtam azt is, hogy nekem kell észnél lennem, s tartanom magam/magunkat, s kihozni a helyzetet, de egyszerűen nem ment. Nem tudom mennyi időt töltöttünk így, kb fél órát, vagy órát. S persze ismét sok kérdés előjött, s megválaszolatlan maradt...

Valahogy elaludtunk, de zavaros álmaim voltak, nem is tudtam rájuk figyelni. Andi viszont szépeket álmodott velem és Csengével, ennek viszont örültem. Nehezen ébredtünk, de menni kellett terhelés cukros vérvételre. Nagy nehezen rávettem Andit, hogy menjünk. Az esztk-ban egy hülye nő volt a laborban. Már voltak ott többen, de az összes kismama közül csak 3-an voltak ilyen terheléses cukros vizsgálaton. Ez abból áll, hogy éhgyomorral kell menni, leveszik vért, aztán megitatnak egy nagy adag cukros lötyöt, s két óra múlva ismét vért vesznek, s közben nem lehet enni, csak cukormentes teát vagy vizet inni. S a nő 7 után hívogatta be a kismamákat, de érkezési sorrendben. Persze minden kismamának nehéz az éhgyomor, de ők utána ehetnek, de a terheléses kismamák még koplalnak. S azt gondoltam, hogy látja a beutalón ki mire jött, s előre veszi ezt a pár kismamát, de nem. Szóltam neki, mire közölte, hogy 9-ig mindenki bejut, legyünk türelemmel. Hát nem tudom, hogy az ő idejében volt-e ilyen, szerintem nem, de fogalma sincs, s ennyi empátia lehetne benne, hogy megnézik a papírokat, s előre veszik ezeket a kismamákat. Majd holnap megyünk tanácsadásra, jelezni fogom a védőnőnek, egy építő jellegű észrevétel. Csak az a gond nálunk, itthon Magyarországon, hogy ezeket mindig támadásnak veszik. Remélem észbe kap valaki, s rájön hogy ez építő jellegű észrevétel, s beépítik a rendszerbe. S ezt követően mikor Andi bekerült (fél 8 után), bent pont én rólam beszéltek bent, hogy az apuka minek izgul. Andi meg csak elengedte a füle mellett. Koplaltam Andival 2 órát. Visszamentünk vérvételre, s végre ehettünk is itthon. S ismét beleestünk a mély állapotba. Nem tudtunk mit csinálni magunkkal, csak szenvedtünk. S annyira nem tudtam mit kezdeni vele, hogy már azon voltam felhívom Klárit. De nem tettem. Helyette inkább próbáltam embereket elkapni skypeon, de senki se reagált rá. S nem is tudtunk kit felhívni, hiszen senki se ér rá hétköznap délelőtt... Nagyon rosszul éltük meg. Nem szeretném, ha többször megismétlődne, vagy gyakoribb lenne. S jött egy hívás, mely kiinvitált Szoboszlóra, s valahogy megoldotta a helyzetet, lett program, elfoglaltság. Ebédeltünk egyet, majd kimentünk Csengéhez... Nehéz nagyon az eljövetel. Mindig nagyon nehéz, ott hagyni Őt...

S kimentünk Szoboszlóra, s ismét jó volt kint. Lovakat néztem, majd beszélgettünk. Ismét finomat vacsoráztunk, s jól éreztük magunkat. Hazaérve még skypeon lebeszéltünk egy hétfői vacsora meghívást. Egy olyan párhoz megyünk, akik az elolvasott blog alapján szeretnének megismerni minket. S ez nagyon jó érzés, kíváncsiak ránk, hogy milyen emberek lehetünk, s ez öröm számunkra. Nem elfordulnak tőlünk, hanem pont meg akarnak ismerni, egy ilyen élethelyzetben. Ez már egy jó kezdet. S úgy néz ki új ismeretségek, barátságok fognak ebben a helyzetben keletkezni, melyek egy része rövid lesz, de lehet mások életre szólóak lesznek. Nem tudom. De várjuk.

Az eddigi barátokról most nem írnék. Biztos azok még most is, csak máshogy. Valakivel beszéltem róla, hogy miért írom meg mit szeretnék, stb. Ha nem jön maguktól, akkor felesleges, s igaza van. Az már nem őszinte, ha megmondom mit szeretnék, s ők azt adják. Szóval várok vele, majd idővel alakul, vagy erre, vagy arra. S arra is rájöttem, hogy én adtam túl sokat magamból, s nem érdemelnek meg, legalábbis nem ezen a szinten... Fájó, őszinte, bántó igazság ez.

S végezetül szeretnék feltenni egy videót. Ez a dal a Vándormadarak című filmzene kezdeti száma (aki szeretné leszedni, annak itt a torrent, szerencsére még nem lépett életbe az ACTA). Nagyon sokat sírtunk alatta Andival, mikor meghallottuk, illetve mikor a szövegét is megtaláltuk. Sikerült ismerősökön keresztül lefordíttatni, s filmet készíteni belőle. Most szeretnénk megosztani veletek... fontos filmzene lett számunkra... 

Mivel az előzőeket még tegnap kezdtem el írni, most szerda reggel van, így meg tudom írni még azt is, hogy tegnap este elmentünk egy koncertre is. Váczi Eszter és a Quartet-et hallgattunk a Kölcseyben. Eleinte régi külföldi jazz zenéket játszottak, s kicsit le is voltunk törve, hogy nem ezt vártuk, de pár szám után már a saját számaikat játszották. Ez már az volt amire vágytunk. Igaz Andi fáradt volt, s a vállamon elaludt, de élveztük. Szerintem Pocaklakó is jól érezte magát :) Ficánkolt sokat...