… két éve történt minden …

Már egy ideje itt agyalok mit is szeretnék írni, és honnan is kezdjem, de nem jutok előrébb. Késztetést érzek arra, hogy ezen a napon is írjak valamit ide a blogra, hiszen évfordulóját éljük az eseményeknek…

Az idő dolgozik, talán ez tömören elég sokat elárul. Furcsa írni magamról, érzésekről, ezért lassan eljutok arra, hogy a blog története lezárul, vagyis a blog lehet folytatódni fog valamilyen formában, de azt már nem valószínű, hogy meg is osztom a világgal, azt érzem, lesznek részek melyeket talán megosztok, de több marad meg saját magamnak…

Arról írok most, amit érzékelek a dologgal kapcsolatosan, s mely néha ha belegondolok szomorúsággal tölt el. Életem halad valamerre, s a két éve történtek alapokat helyeztek át, melyre soha nem is gondoltam volna. Fájdalmas leírnom, de ez az igazság: együtt tudok élni a helyzettel, mert ezzel kell együtt élnem. Most eloszlatnék egy tévképzetet - de ez csak saját vélemény -, nincs olyan hogy feldolgozása a történteknek. Szerintem ilyen nincs. Olyan van, hogy együtt tudsz élni a dologgal, mert azt feldolgozni, hogy mi a halál, már maga ez megfoghatatlan, s mivel fontos volt számomra, így fontos lenne, hogy tudjam mi is történt vele, s erre nincs válaszom, s nem is tudom mikor lesz. Szóval feldolgozás nincs, együttélés van ezzel a tudattal.

Napjaimba már egyre kevesebbet jut eszembe Csenge, ami szintén szomorú valamilyen módon, de érzem, ez a helyes menete a dolognak, mint ahogy tömören írtam, az idő ezt teszi. Emlékeim elhalványulnak, mindennapos életemből lassan eltűnnek a dolgok melyek vele kapcsolatosak, s ilyenkor érzem azt, hogy fáj is, mivel rossz érzés ez a ködösödés… olyan érzésem van tőle, mintha elfelejteném, pedig nem erről van szó, bennem él sok pillanata melyet együtt töltöttünk családilag. Vannak napok amikor magam alatt vagyok amiatt, hogy még csak két év telt el, s milyen keveset gondolok rá, miközben milyen sokat adott, s ekkor mély pontra zuhanok, hogy lehetek ilyen? Fáj, hogy ide jutottam. Másrészről tisztán látom, hogy ez az út így járható számomra. Már ritkán sírok miatta, de vannak mély pontjaim, s ezek főleg akkor amikor egyedül vagyok. Szükségem van ezekre az egyedül megélt mélyre zuhanásokra, egyszerűen hiányzik ezen időben. De az itt leírt esetek egyre kevesebbet fordulnak elő, s ennek oka talán Kincső, hiszen új élményekkel gazdagítja napjainkat. Az még mindig nehéz, ha Csengével egykorú gyereket látok, főleg olyat akivel még játszott is, s látni őket hol tartanak, milyen élményeket adnak az embereknek, s Csenge nincs köztünk…

Szóval hétköznapjaimban nem szerepel már Csenge, csak ha merengek, vagy előkerül valami vele kapcsolatos, mint nem olyan rég előkerült a legós doboz, melyet kinyitva, s fogva az elemeket éreztem Csengét… sokat játszottunk együtt - s most belegondolva itt írom, hogy sokat, miközben talán fél évről van szó, s ha nincs gond, fel se nagyon tűnik fél év.

Január közepe körül azért ismét adták az események magukat, röviden írnék róla. Kincső kapott kötelező oltást - nem emiatt történt, csak közrejátszott - egyik csütörtökön, s szombaton este már 5 rókát dobott két óra leforgás alatt. Ekkor már tudtam, hogy benyelt valami vírust. Ügyeletre mentünk vele, ahol közölték piros a torka, valószínűleg lesz láza is, meg hasmenése is lehet. Írtak kúpot, mely a hányását megfogta. Viszont innentől kezdve ismét alig tudtam aludni - de Andi se -, mikor köhögött egyet már ugrottam is, ha jön a róka, ne fulladjon bele. S előjöttek azok az esték amikor a fertőzön voltam bent Csengével, egyszerűen alig aludtam, csak rá koncentráltam, mintahogy most Kincsőre. Vasárnap se telt jobban, s estére még gyengébb lett, hát ismét ügyelet lett belőle, mert nem tudtam hol az a határ, ahol már kiszáradásról beszélhetünk. Szerencsére nem tartottunk ott, viszont a doki nem érezte miért vagyunk egyáltalán ott, s elmondtam neki, hogy Csengét elveszítettük, s nem érdekel ki mit gondol, így érzem a történtek után magam, nem aggódom, parázom túl a dolgot, egyszerűen objektíven kezelem a dolgokat, illetve egyszer már kezeltem, s nincs Csenge (most se tennék másképp, mint ahogy akkor vittük orvoshoz). Amit nem tudok megbocsátani magamnak, az az, hogy nem mertem megkérdezni, hogy elmehet-e Csenge. Ha megkérdeztem volna, nem hagytam volna ott az intenzíven. Ezzel együtt kell élnem.

Szóval hétfére talán jobban lett, s éreztem, valami nincs rendben, ez túl gyors volt, így nem is adtunk neki kúpot se, hát keddre lázas is lett, s látszott gyengül lefele, nem evett szinte semmit, s még az anyatejcsi is kijött belőle. Éreztem, ahogy napról napra fogy a kezem alól el Kincső, éreztem a hóna alatt fogva, hogy vékonyabb, s nincs étvágya, azért szerencsére iszogatott magától sokat. S az esték hasonlóan teltek, kevés alvással, s a jelenbe voltam végig, most mi van, s nem agyaltam máson. Szerda reggelre viszont már Andi se bírt kikelni az ágyból, még elmentem dolgozni, de fél3kor mikor hazaértem mindketten egymással szemben szótlanul feküdtek, Andi nem bírt beszélni se. Így hivatalosan beteg lettem, s nem mentem dolgozni. Szerda este volt a mélypont, akkor már tudtam, hogy 4-5 nap körül tartunk, még mindig nincs étvágya, láza is van. Andi csak pihent, nem bírt felkelni, így vigyáztam őket. Reménykedtem, hogy az alvás után vidáman ébred, s étvágya lesz, de nem, s ez jó pár alkalommal eljátszódott, s mivel napok óta nem evett rendesen volt olyan, hogy csak sírt Kincső egy fél óráig, fájlalta a pociját, s látni őket együtt szenvedni, ott azért rezgett a léc, kezdtem azon lenni, hogy mennünk kell ügyeletre ismét… ott éreztem egy kis pánikot amiatt, hogy ismét itt vagyok tehetlen állapotomban, tőlem függetlenül alakulnak az események, s én csak szemlélője vagyok, hiszen nem tudok hogyan segíteni. Na ez megint mélyre vitt, de ott akkor nem volt időm ezen agyalni, csak a jelenbe voltam velük, s segítettem őket. Nehéz volt, röviden ennyi.

Szerencsére másnapra már Andi is jobban lett, s Kincső is kezdett alakulni, már sétálgattam vele, mandarin kezdett ballagni befele, illetve a natúr joghurt, s egyre kevesebb lett a róka is. Péntek délután éreztem, hogy kijöttek belőle, s szombaton még nem eszegetett, de vasárnapra visszatért a béldózersége Kincsőnek, akkor már nyugodt voltam.

Viszont megélni egy tehetetlen állapotot, csak annyi különbséggel, hogy korábban amikor ezt érzetem, annak az lett az eredménye, hogy Csenge elment… így ez most elég nehéz volt, úgy megélni a tehetettlenséget, hogy ilyen vége is lehet a dolognak… (ezt nem tudom ki képes átérezni, talán csak az aki megélte már).

S tudom lesz még ilyen, hiszen gyerekbetegségek ilyenek, de hogy mindnél lesznek e ilyen mélypontok, ezt nem tudom, de nem is agyalok rajta.

Inkább betennék egy idézetet Chögyam Trungpa Rinpoche-től, mely ismét mélyre került számomra, nem minden részével értek egyet, de a lényeget jól megfogta. Idézem az egészet tőle:

A „spiritualitás” egy kényes kifejezés, ami azt jelenti: intuíció alapján működik. Az istenhívő hagyomány szeret belekapaszkodni a szavakba. Míg némely cselekedet az isteni alapelvek alapján visszatetszőnek tart, addig más cselekedetekre úgy tekint, hogy elnyerik az isteni … akármit. A nem istenhívő hagyományokban nagyon tisztán látszik, hogy a történetek nem különösebben fontosak. Ami ténylegesen fontos, az Itt és Most. A Most az határozottan MOST van. Megpróbáljuk megtapasztalni azt, ami rendelkezésre áll ott... abban a pillanatban. Nincs értelme azon gondolkozni, hogy létezett egy múlt, amit újra átélhetnénk. Ez is a Most. Egy valódi pillanat. Semmi misztikus, csak „Most”. Nagyon egyszerűen és lényegretörően. És ebben a Most-ban tapasztalható meg az intelligencia állapot, amivel folyamatosan, pillanatról-pillanatra megtapasztalhatod a valóságot. Helyszínről helyszínre. Állandóan. Fantasztikus precizitás vesz bennünket körül folyamatosan. Mégis, megrémülünk a Mosttól, így hát, a múltba vagy a jövőbe menekülünk. Az életünkben előforduló dolgokra koncentrálunk, mert életünk annyira gazdag eseményekben, hogy minden pillanatban rengeteg választási lehetőség előtt találjuk magunkat, bár az igazság az, hogy egyikre sem kellene jó vagy rossz lehetőségként tekintenünk, mivel minden tapasztalat önmagában mentes az ítéletektől. A tapasztalatok nem felcímkézve érkeznek, úgy mint „ez jó” vagy „ez rossz”. És bár megtapasztaljuk őket, nem fordítunk rájuk megfelelően figyelmet. Nem úgy tekintünk az életünkre, mint aminek iránya, értelme van. Zűrzavarban élünk. Arra várunk, hogy meghaljunk. Az, hogy nem megfelelően tekintünk a JelenLÉT-re, hogy a Mostban rengeteg erőteljes dolgot tapasztalhatunk meg. A Most annyira erőteljes, hogy nem vagyunk képesek szembesülni vele. Ezért folyton a múltban vagy a jövőben élünk. És lehet, hogy emiatt érdeklődünk a vallás iránt. Lehet ezért masírozunk az utcákon. Lehet emiatt vádoljuk a társadalmat. Lehet emiatt szavazunk pártokra. Egészen irónikus... ugyanakkor nagyon vicces is.”

S ami aktualitását éli a mindennapjaimba az ami tényleg fontos, az Itt és Most. Számomra új, és szokatlan élmény, s még kevés alkalommal megy igazán, hogy a jelent éljem, de ezen vagyok…

Csenge elment, vele már nem tudok jelent élni… vele már csak gondolatokat tudok élni… szerettem Csengét, de Ő már nincs itt… de remélem valamikor valamilyen formában találkozunk még… két éve nincs velünk, ezt az írást ennek szántam…