Nehéz mostani témámhoz hozzákezdeni, de azt hiszem részben eljött az ideje... Az elején szeretném megírni, hogy a kislány akivel a klinikára kerültem, szerencsére már jól van, másnap hazaengedték – sokan aggódtak érte, ezért gondoltam helyes, ha megírom. Amiről most szeretnék beszélni, már régen érik bennem, s párszor már utaltam is rá...

Most Csengéről szeretnék írni, mit is gondolok róla, ki is volt Ő valójában, nekünk. Lassan és fájdalmasan tisztul meg a kép, melyet nehéz lesz szavakba öntenem, de teszek egy kísérletet. Az elején szeretném tisztázni, ezek a gondolataim, megérzéseim. Igazán nem érdekel ki mit gondol a leírtakról. Lesznek olyan dolgok melyek már szerepeltek korábban, így elnézést, ha ismétlem magam, viszont visszaolvasni most nincs kedvem a blogot. Elég akkor megírni, nemhogy visszaolvassam, talán majd évek múlva jobban megy... Lesznek olyan dolgok, melyeket hallottam, vagy valahol olvastam, majd próbálok linkeket is tenni, ahol lesz. De ami itt következik, az belőlem/belőlünk jön, érkezik hozzátok, s vagy bemegy, vagy nem, ez már rajtatok múlik...

Valahol ott kezdeném, Andira való találásom sem egyszerű véletlen volt. Nem volt senki közös ismerős, nem volt aki ajánlotta volna, egyszerű idegenként egymásra találtunk. S oly nagy volt a szerelem, hogy naplót kezdtem írni kézzel, s közel 3 évig írtam is. Anyám 50-dik születésnapi buliján, már mondtam anyámnak, hogy megtaláltam az igazit. S ez így is lett. Ekkor még egy hónapja se voltunk együtt. Szépen haladtunk előre, jártunk ide-oda, szinte minden időt együtt töltöttünk, amit lehetett. Aztán összeköltöztünk jelenlegi lakásunkba, csináltunk emlékezetes lakásavató bulit is :) Közben kis intermezzóként jegyzem meg, hogy sokáig kerestem önmagam, mit is kellene csinálnom. S valamikor a katonaság közben rájöttem, hogy a környezetvédelem az én világom, ez vagyok én. Életem eddigi legjobb barátjával elkezdtünk sziklát mászni, meg hát találkoztam a „zöld” élettel – aki érti, az érti, aki nem, hát ez van. Hiszem, hogy a zöld élet számomra egy óriási spektrumot nyitott ki az életre. Korábban is láttam és érzékeltem a világot, de ezt követően másképp láttam dolgokat, s hiszem ez számomra egy komoly érési folyamat volt. Így nem tudom megtagadni, s Csengétől se tagadtam volna meg, hogy nyitottabban lássa a világot, bár így utólag azt kell mondanom, neki nem tudtam volna újat mutatni... Kinyílt számomra a világ, s új dolgokat tudatosítottam magamba, komolyan kezdtem magam megismerni belülről, egy önismereti úton indultam el, melynek a végét még nem értem el... Mászás miatt, illetve, hogy hajlékonyabb legyek a sziklán, elkezdtem jógázni a Gangásoknál. S össze vágott gondolataimmal, az hogy vega legyek, illetve a jóga. Valahogy a környezetvédelem is ezt diktálta bennem, ez volt a belső iránymutatásom. S nem csak az ahimsá miatt lettem vega, de ez nagyon fontos volt, hanem, mert környezetvédelmi szempontból is ez tűnt a leghitelesebbnek. Komoly dolog vegának lenni, egy életérzés, mely lassan alakul ki, de ha tudatos a dolog, komoly eredményei vannak, mindenkinek csak ajánlani tudom, de itt fontos megemlítenem, hogy nem egyszerű, főleg mert jól kell tudni étkezni, nem lehet egyoldalú az étkezés, mert abba kimerül a szervezet, így akárki kezdi el, kérje ki több vega véleményét, kérje segítségét abban, hogy mit ehet, hogyan készítse el, legyen bátorsága, egy igazi vega csak örülni fog ennek :) S lassan jön a változás, meglátsz olyan dolgokat, melyeket családilag beléd tettek, nem tudatosan, de megtették, többek között, hogy aranyos a kutya, a cica, a kiscsibe, vagy nyuszi, de arról soha, vagy keveset beszéltek, hogy mi a hús az asztalodon. Hogyan kerül oda, minek az árán. Ezt gyerekként lenyomják rajtad keresztül, nem tudatosítanak róla, vagy csak annyit, hogy ez így van, ezt el kell fogadni. Azért vannak, hogy mi megegyük őket, ott vannak a ragadozók, s ők is megeszik a másikat. S ezzel le is volt zárva a dolog. Nos ez megváltozott bennem, mindig is érzetem, hogy ez nem helyes így. S miután megértettem, tudatosítottam magamban, már nem volt kérdés, hogy vega leszek. S nem bántam meg, mert ezen keresztül is új embereket ismertem meg. Aztán a mászás egy igazi szép sport, komoly élményekkel. Ekkor tájt kezdtem néha azt érezni, hogy valaki figyel rám, vigyázz rám, nevezzük Valakinek. Ekkor még így hívtam. Csak két mászó élményem említeném meg. Ekkor már jógáztam rendszeresen, de Swamijivel nem találkoztam, csak a mozgásért csináltam, illetve a légzőgyakorlatokért, a jóga szellemével még nem találkoztam ekkor. Gyerekkoromba sok sérülésem volt, s mindig felépültem belőle, pedig volt olyan, hogy 4 évesen a hinta vert fejbe, s már csak akkor tértem magamhoz, mikor varrták a fejem össze, vagy említhetném a kád szélén álltam, lecsúsztam, első fogaimmal vettem le a kád szélét, stb. Vagy nagyobb koromba kerékpárral is ütöttek el, de nem lett bajom. Mászás közben szakadt ki velem a biztosító eszköz, s földig estem, mely nem volt vészes, de visszagondolva, az is lehetett volna, de akkor is volt valaki mellettem. S másik mászó élményem, mikor is egyszer szólóztam. Az elején tartottam a mászásnak, fent voltunk Sólyom-bércen, a többiek egészen hátra mentek mászni, egyedül maradtam. S akkori szintem körül találtam egy utat, melyet már korábban másztam, ismertem. Egy trükkös útról van szó, mely kb 10-12 m magas, s nem egészen egyértelmű, hogyan is kell mászni. Jött a gondolat, hogy megszólózom (mindenféle biztosítás nélkül). Eleinte egész jól ment, egészen a közepe körülig, ahol is már éreztem, hogy magasan vagyok, nincs biztosítás, ha valami történik akkor itt már gond lehet, de mentem tovább. S valahol a 2/3 körül van egy kulcsrész az útban. S elakadtam. Járt az agyam, hogy hogyan tovább, másszak le, amit nem tudok már megtenni, mert lefele nehezebb mászni, vagy menjek tovább, igen ám, de vagy kétszer neki indultam, s visszatértem, mert nem mertem megtenni, s ott álltam a falban, s éreztem, hgoy csak idő kérdése, hgoy a kezem bedurranjon, s elengedje a sziklát... s az is tiszta volt, hogy kiabálhatok, senki se hallja meg, s ha eldurran a karom, elengedem a sziklát, hát az alsó kövek között minimum de a bokám eltöröm. S ott álltam a falban, s egyre idegesebb lettem, hogy lehettem ilyen hülye, valahogy ebből ki kell másznom, a szó szoros értelembe véve. S ekkor jött a pozitív gondolat, hogy nyugalom, meg tudom csinálni, légzésem mélyítettem, s megnyugtattam szervezetem, s elhatároztam felmegyek, s így is történt. Egyszer csak fent voltam a tetején, nem tudom hogyan, de más tudatállapotba voltam, utána meg főleg, mikor rájöttem, hogy fent vagyok. Elöntött az adrenalin érzés, s csak bódultam tőle, s feküdtem a szikla tetején, s élveztem. Akkor rájöttem, hogy nagy dolgot csináltam, de többet nem kockáztatok. Itt is volt Valaki mellettem.

Szóval a mászás nagy élményeket képes adni, igaz nem csináltam komolyan és sokáig, mint ahogy még a jógába se ástam magam bele nagyon. Néha elkapott a fonál, s vitt magával, s egész mély szinteket értem el általa, de igazán sose vitt magával.

Ezeket azért írom le, mert már itt is lehet érezni, hogy nem mindennapi dolgokat éltem át, illetve, hogy ez egyfajta tapasztalás általi fejlődés.

S ezt követte, hogy Andival közösen először találkoztunk Swamijivel. Eleinte csak hallgattuk amiket mond, s nagyon sok dolog nem ment be, mert nem voltam rá megérve, erősebb volt az egóm. De lassan változott a kép, s rájöttem, hogy a Valaki az Isten. S egyre tisztább lett az élet igazi értelme, hogy karmákat termelünk minden pillanatban, már a gondolatokkal is. S lassan értettem meg dolgokat, lépésről lépésre. Néha visszavetetett a környezetem, vagy az egyszerű hétköznapok, de lassan alakultam alatta. S hát mesterem lett. Nem vagyok egy jó tanítvány, ezzel tisztában vagyok, még nem értem meg rá, még nem jött el az ideje, s ezt is tudom. De nem áltattam magam soha se, eddig jutottam, de lesz még tovább is... Az embernek eleinte a tanítói a szülei, aztán ahogy nő a tanárai, majd barátok, kapcsolatok, s vége fele találja meg az ember a spirituális vezetőjét, aki segít neki megoldani dolgokat, s az önismeret által elérni az önmegvalósítást. Az emberi élet igazi értelmét. S vannak olyanok, akik életükben érik el, s vannak olyanok akik már azért érkeznek közénk, hogy minket segítsenek.

Nehéz felvezetnem a fonalakat, de lassan haladok vele, egyre mélyebbre...

S Csenge szerelemgyerekként érkezett közénk. Nem volt tervezve, csak egyszerűen közénk érkezett. Andi még korábban megálmodta, hogy kislányunk lesz, barna szemű, s Csengének fogják hívni, s el is fogadtam, mert tetszett.

Andi születésnapja körül foganhatott Csenge, itt van pár kép akkorról:

 Ezt a hóangyalt akkor készítettük:

Ezt a gesztenye családot már várandósként találta:

S nagy izgalommal vártuk, hogy köztünk legyen. Ami sajnálatos, hogy nem készültünk rá úgy ahogy kellett volna, tudatosabb szülésre gondolok itt. De már ez is megváltozott azóta.

Itt egy kép, születésének másnap reggelén:

S lassan napról-napra adta Csenge nekünk az élményeket, s mi csak hagytuk hadd legyen önmaga. Nem pszichológiai könyvekben leírt tudatos módon neveltük, hanem ahogy a szívünk diktálta. S megbeszéltük egymással mit gondolunk róla, hogyan csináljuk, s egyszerűen maga volt a szépség. Látni, ahogy az értelem ébred benne, mély barma szemén át lelkemig látott, pont úgy mint Swamiji első találkozásunkkor.

Itt van azon kevés képek egyike, melyen csak mi vagyunk rajta:

Akkor nem tudatosult bennem, csak lassan ébredt az érzés, hogy Csenge nagy valaki lehet, s sajnos most hogy elment kezd egyre erősebb lenni, kicsit úgy érzem, hogy akkor értékeli az ember a kincset, amikor már elveszett... S Csenge nagyon sokat adott Andinak, nem fogom szavakba önteni, mert nem lehet, még számomra is felfoghatatlan, hogy mit jelentett Andinak Csenge...

Itt az egyik kedvenc képem:

Tisztában voltunk vele, legalábbis éreztük/érezzük, hogy a gyerekek választják a szülőket. S hálás vagyok Csengének, hogy minket választott szülőnek. Amivel csak azóta vagyok tisztában, hogy a gyerekek előre látják mi fog velük történni, s ezt vállalják mikor ide közénk érkeznek. Felvállalják akármi is legyen...

Augusztus 20-án tűzijátékot vártuk együtt:

Andi mindig is várta, mikor fog Csenge beszélni, de neki nem kellettek szavak, maga módján, testbeszéd által érette meg magát. S adta önmagát, az önzetlen szeretet bárkinek. Már addig is éreztük/tudtunk, hogy Csenge másabb mint a többi gyerek. Persze, mert a miénk volt, de nem erről van szó. Tudom, ez nagyképűen hangzik, de szerintem ez se igaz. S lassan ahogy nőtt adott újabb élményeket, szépen csepegtette nekünk, s mi a hétköznapokat élve, néha megértettük, s néha nem, mit is akar üzeni, mondani, tanítani nekünk... Csak a szeretet adta mindenféle szinten... bárkinek... s érezte az emberek testbeszédét, látta az emberek igazi, való énjét. Ez már csak most tudatosult benne, mióta nincs itt köztünk. Ezekre nem kapunk választ, mert soha nem tudjuk mi lett volna belőle, ha felnő, ezek csak elképzelések, megérzések. De ez nem változtat semmin, hogy ezt gondolom, egy nagy lélek választott minket...

Van valami, amit azóta olvastam, s nagyon sok rész igaz ránk. Az indigó gyerekek, a krisztály gyerekek és a szivárvány gyerekek. Na még itt az elején tisztáznék pár dolgot, mert muszáj. Nem hiszek el mindent, amit olvasok. Sokfelől olvasok, s összeteszem magamba mi lehet igaz, s mi nem. Lassan alakult ki a kép bennem. Egyfelől ezek a leírások megvezetőek, mert felsőbbrendűnek gondolja valaki magát ez által, vagy a gyerekét gondolja annak ,s ez nem helyes, nem igaz. Másfelől vannak benne olyan igazságok melyek mindenképpen elgondolkodtatóak az ember számára. S rengeteg dolog köszönt vissza Csengében a leírtakkal kapcsolatban. Ezeket vagy 2 hete találtam a neten, korábban nem találkoztam vele. Mint írtam, nem mindennel értek egyet, de vannak benne mély igazságok. S most belinkelek párat, aztán egy magamféle magyarázatot szeretnék adni.

Elsőre is, szerintem Andi is, s én is indigógyerekek lennénk. 

(http://www.indigogyerek.eu/isteniterv.htm)

Érdemes ezen oldal alatti linkeket is elolvasni, akinek van rá ideje, ajánlom. Aztán eldönti mit fogad be belőle.

S folytatnám, hogy Csenge pedig egy kristálygyermek.

S persze én se szeretem a pletykalapokat, de most elolvastam mit is írnak. S rengeteg minden visszaköszön rólunk, illetve Csengéről. Nos nem teljesen igaz amit írnak, ezzel tisztában vagyok, s nem akarok megvezetett lenni, de mint írtam részigazságok vannak benne. Lehet nagyképű, de nem annak szántam. De szerintem amit látok magunkban, illetve Csengében, az a belső énünk. Egy tudatos fejlődés, mely családi generációkon megy át, s egyre tisztább lesz. S ez a lényeg, szerintem. Anyám nem hagyta, hogy pofont kapjak, s hagyta, hogy önmagam legyek, szabadon nevelt. S sokszor tudom, nagyon nehéz volt neki, mert faterommal küzdenie kellett, de megértette, s érezte, hogy ez fontos. Hálás vagyok mindkét szülőmnek, s ezt eddig is tudtam, mert hát őket választottam szüleimnek. S őrajtuk keresztül, illetve amit megtapasztaltam az eddigi életemen keresztül, illetve a fejlődésemen keresztül, ezt adtam Csengének, a magam módján, mint apa. De sokkal fontosabb volt Andi... Ő adta a legtöbbet Csengének, egy mert Ő az anyja, de azért is, mert Ő volt vele a legtöbbet. Kettőnk tudatosságának gyümölcse Csenge, illetve nem teljesen, mert itt jön be a képbe az amit korábban írtam, hogy Csenge egy nagy lélek lehetett... S ezen halmazok metszette volt Csenge... egy igazi szent lélek (szerintem).

A héten részt vettem egy rebirthingen, ami vegyes érzelmekkel fogadok. Részben adott újat is, de sok dologgal eddig is tisztában voltam. De most más szemszögből is látom...

Ami lejött, s új: Csenge egy öreg lélek. Mint írtam korábban, sajnálom, hogy nem láthattam Csengét felnőni, szerelmesnek látni, anyának látni, s ez így van, viszont az új megvilágítás - s igaza lehet - Csenge már előző életeiben ezen átment, s neki most ennyi feladata volt, ennyit akart adni, tanítani. Ezt nagyon nehéz felfogni... Egy nagy tanító volt. Több dolgot tanultam tőle: olvasok az emberekben (testbeszéden, szemen keresztül), önzetlen szeretetadás. S ez a legfontosabb, amit tanultam tőle. A jelennek élni... Ami nagyon fáj, hogy amíg köztünk volt, addig is tudtam ezeket talán tudatalatt, de mióta elment tudatos lett a dolog. S nagyon fáj, hogy erre most jöttem rá, mikor már nincs köztünk... Hiszem, hogy még egy jó darabig itt lesz köztünk, vigyázz ránk... Az élet igazi lényegét látta: szeretetet minden élőlény iránt. S nagyon örülök, hogy nem evett húst, ezzel is segítve, hogy minél kevesebb karmát termeljen... Szerintem Ő minden élőlényben látta az isteni önvalót... igaz félt a poktól (ő mondta így), vagy a kis muslicától, de sose bántott egyet se. Most jut eszembe, hogy Spikee-t nem tudtam megmutatni neki... Spikee egy madárpók volt, velünk lakott sokáig, de nem tudtam tücskökkel és más rovarokkal etetni, így egy barátomnak ajándékoztam Spikeet, még Csenge érkezése előtt. S múlt héten jött a hír, hogy Spikee is elment... közel 10 éves nőstény lehetett... de ez is fájt...

S másik felismerés is van. Sajnáljuk, hogy Pocaklakónak ezt kell átélnie velünk, ezt a fájdalmat, s hogy nem tudunk úgy örülni neki, mint ahogy szeretnénk, illetve ahogy Csengének örültünk. S erre jött egy válasz, hogy Pocaklakónak pont erre van szüksége, ezért van itt köztünk, ezért választott minket. Valami ezen az eseten keresztül lesz hatással rá... S itt a legfájdalmasabb dolog, hogy nem ilyen áron akartam ezeket a tapasztalásokat megtudni, megérteni...

Andi mondta, hogy Pocaklakó csak akkor fogant meg, mikor Csenge megengedte, hogy kistestvére legyen, s valahol ez is igaz... lehet megbeszélték egymással, mint testvérek, akik ebben az életben nem is találkoztak... s milyen fájdalmas, ha mindketten tudták, mi fog velünk történni... egyszerűen felfoghatatlan, csak érzékelhető, sejtésünk van róla...

Tegnap találkoztunk egy sráccal, akinek van két gyerekük, de nem tudta hogy mi történt velünk. Ismerjük egymást futólag. S átjött a zebrán, s csak nézett minket, egy jó ideig csak néztük egymást, éreztük van valami a levegőben. Egy idő után mondta, hogy valakit keres, mondtam neki, biztos nem mi vagyunk azok. S ott állt, s nem beszélt csak nézett, de láttam a tekintetében egy kezdődő riadalmat, félelmet, s vártam, figyeltem mi lesz belőle. S megkérdezte, mi a gond. S így tiszta lett számomra, hogy nem tudja mi történt velünk, s elmondtam neki röviden. S azonnal könnybe lábadt a szeme, küzdött a feltörő érzéseivel... mondta, hogy hallott az esetről, de nem tudta kik lehetünk, csak most lett világos számára, hogy a történet, amit hallott, azok mi vagyunk... s sírni kezdett, velünk, s nem rejtegette az érzését, igaz láttam zavarja, de nem tudta tartani, s körben meg emberek néztek minket, mi is játszódik le köztünk... s csak annyit tudott mondani, hgoy nagyon sajnálja, kislánya leesett a lépcsőn valamelyik nap, s lefutott előtte egy mozi, s nagyon megijedt... átérzett valamit hirtelen, hogy milyen nagy kincs is, hogy van 2 gyereke, s hogy jól vannak, itt vannak... s mondta, hogy 2 éve egy barátja a kezében halt meg, s rájött valamire, ami akkor pont jól jött le nekünk, jól esett: hogy Isten azoknak ad ilyet, akik képesek elviselni egy ilyen helyzetet...

Fájdalmunk óriási, néha feltör, ránk tör. Rám szinte mindig, ha az ágy alatt porszívózok, mindig sírok... Viszont már vannak napok, amikor tudunk nevetni, s ez jó. Illetve volt egy este, amikor Andi újra tudott énekelni a zuhany alatt Pocaklakónak :) Viszont Andi mondott ki egy igazságot, hogy 100%ban boldogok már sohase lehetünk... ez a fájdalom végigkíséri életünket...

Szerintem Csenge kikerült a karma körforgásából...

Most készül egy asztrológiai kép Csengéről, kíváncsi leszek mi lesz benne. Majd ha úgy látom, ide is felteszem...

Csenge egy nagyon rövid, de annál intenzívebb életet élt itt velünk... mint a skorpiók maguk is... Emléke örökké itt marad nekünk...

Egyik este moziból hazafele jövet felnéztünk az égre, s láttuk a Vénusz-Hold-Jupiter együttállást. Nagyon megfogott a kép, sajnos jó képet nem találtam róla.

Magam értelmezését mondom, amit láttam benne: felül a Vénusz, mely Andi lenne, közel hozzá a Hold, melynek két része van - de tisztán látszik – az nagyobb rész a fogyóhold, mely Csenge lenne, s kisebb rész az újhold, mely pedig a Pocaklakó lenne, ki fényesen érkezik közénk, s lassan átveszi gondolatainkat... fájdalmas ilyet írni is, nemhogy érezni... s valahol alul pedig ott vagyok én, távolabb tőlük, de részese az együttállásnak, mint a Jupiter... Nem találtam igazi képet róla, s sajnálom, hogy nem sikerült fotót készítenem róla... nekünk akkor sokat mondott, s csak sírtunk rajta...

Hétfőn leszedtük a csokrokat a sírról, rendbe raktuk... komoly fájdalom... csokrokat kidobni, elhervadt virágokat nézni... feliratokat... Csak egy csokrot hagytunk meg, a miénket... s miközben leszedtem a csokrokat, Andi felfedezett pár lyukat a síron, melyből egyszer csak egy kisegér nézett rá... Andi elmondása alapján megindító volt... Egy kertész sráccal pedig elültettük utolsó közös karácsonyfánkat a sír mellett, melyet még januárban együtt szedtünk le Csengével... kimondani is fáj, hogy januárban még mit sem sejtve éltük közös életünket, boldogan, mint egy család... s most meg itt vagyunk, mint egy pár, akik „első” gyermeküket várják... életünk eddigi legnehezebb helyzete... nagyon fájdalmas tanítás...

Tegnap délután közösen voltunk a temetőben, majd Andi találkozott egy barátnőjével, én pedig kimentem a Békás-tóhoz, leültem egy padra, fülest feltettem, s hallgattam a Vándormadarak zenéjét, s néztem a Napot, a tájat, és sírtam, engedtem az érzést... már másképp sírok mint korábban... most már csak békésen tűrőm, s lassan csorognak a könnyeim... s hagyom érezni, hogyan csorog végig az arcomon, s esik le az álamról... s csak néztem a kacsákat, melyekkel olyan sokat játszott Csenge is, nagyon szerette őket... s néztem a Napot, a fákat, a madarakat, a felhőket... a játszótéren hintázó gyerekeket... ott ahol még nyáron, illetve ősszel együtt játszottunk, homokoztunk...

Majd olvasni kezdtem a Szülés gyöngéden című könyvet. Sajnálom, hogy nem voltunk jobban felkészülve az Ő születésére... ez is egy fájdalom, de most már egész tudatosan készülünk Pocaklakóra...

Jó volt egyedül lennem, nem beszélni senkivel, csak zenét hallgatni, s érzéseken gondolkozni. Céltalanul bicikliztem, majd valahogy eljutottam az Ötholdas pagonyhoz, s az egyik végén van egy csonk tölgy fa, mely előtt Csenge állt, s megigézve mondta Andinak, hogy bot... (legalábbis csak gondolom, hogy ez a fa lehetett) s vele szemben leültem egy padra, s néztem a botot, a háttérben pedig gyorsan változott az égbolt, néha sötét árnyalatban úszott, mintha vihar készülne, s ezt követte egy tiszta időszak, ismét a napsugarakat láttam, s gyors változásban történt mindez, szinte szokatlan volt számomra... s telefonomban meg mertem nézni a Csengéről készült képeket... nagyon sokat sírtam alatta... mindig nagyon nehéz képeket nézni róla, főleg, ha új képekről van szó, vagy olyanokról, melyeket régen láttam... s még a gagyi telefonkijelzőn keresztül is láttam a csillogást Csengében....

Itt szeretnék pár telefonos képet feltenni, melyeket úgy éreztem meg szeretnék veletek osztani...

Csenge a lépcsőházban:

Csenge az ágyban mellettem ébredt:

Andival bicikliznek:

Az erkélyen velem a tutecben:

Andival a szobában, szintén egy jól elkapott, sokat eláruló pillanat:

Lépcsőház előtt várakozunk:

Csenge utolsó képe, melyet a klinikán készítettem róla, békésen nézi az ágyban a mesét, talán éppen a Vándormadarakat, vagy valami mást... olyan szép, békés, nyugodt... utolsó napjai ajándékai egyike volt ez...

Örökké szívünkben fog élni... olyan ajándék volt Ő, melyet leírni soha se tudok... értékeljétek a jelent, vegyétek észre az élet igazi értékét... jó egészséget kívánok mindenkinek... szeressétek egymást...