Ezen sorok január 31-én készültek, de technikai gondok miatt most tudtak talán megoldást találni rá, hogy megjelenjen.

… 10 év…

Nem is tudom hol kezdjem.

Talán ott, hogy nehezen kezdek hozzá az íráshoz. Sok minden történt a 10 év alatt.

Talán ott kezdeném, hogy mit mondott Andi az évforduló napján:

- 10 év… azt gondolta, hogy 10 napot se lehet kibírni, nemhogy 10 évet…

Már egy ideje erősebben érződött a levegőben ez az évforduló. Decemberben már voltak pillanatok, amikor tudatalattiból feljött a gondolat… 10 éve lesz… nem igazán volt félelemem tőle, de többet bevillantak régi események, melyeket volt idő megélni. Aztán lassan beszéltünk is róla, hogy mennyi idő eltelt.

(Ludovico zenéje ismét megindítja érzelmeim-tudatalattim gátjait).

Szóval 10 év elteltével azt tudom mondani megtanultam elfogadni a helyzetet, Csenge ennyit volt közöttünk, tovább vándorolt a tudata… ezzel a helyzettel együtt kell élni, ez van.

Néha voltak pillanatok, amikor boldogan gondoltam vissza az eseményekre, s voltak szívszorulások amikor előkerült vagy egy játék kapcsán, vagy egy találkozás kapcsán.

Visszaolvasni a blogot mai napig nem tudtam, s úgy éreztem nem is kell. Kerestem az utolsó Csengéről készült képet, s akkor láttam, hogy a blogból sok kép eltűnt – gondolom az elérési útjai változtak, nem aktualizáltam. A videók jó része, vagy mind eltűnt, ezt se fogom aktualizálni. Aki anno nézte, látta, aki meg újként talált az oldalra, annak nem biztos sokat mondana, szóval maradnak az írások.

Újat írni nem fogok, a blogot jelen írással lezártnak tekintem, ez az utolsó írásom.

Hogy az élet azért tartogat meglepetéseket bőven…

Covidos időszakot élünk, s belekerült a család is. S az élet mintha újra vissza akarna rántani… vagy csak újra megéltetni a dolgot. Kincső azon a napon lett lázas, bágyadt, mint Csenge 10 évvel korábban. Mikor kaptam az üzenetet, hogy Kincső belázasodott, újra jött egy félelem érzés, mint 10 éve. Csak akkor még nem volt bennem az, hogy elveszíthetek valakit akár egy lázzal kezdődően. Viszont most fájdalmas-feszültség járt végig, hogy mi van ha újra megtörténik. S persze mondhatnám, hogy ilyet még egyszer nem tesz velünk az élet, de ez se így van. Ismerek olyan anyát, aki a 4 gyerekéből 2 fiát fiatalon már elvesztette különböző időszakokban, Ő talán erről tudna mesélni, milyen lehet… egyszer ha kihozza a lépés, lehet beszélek vele erről.

Kincső láza hamar elmúlt szerencsére. De a karantén miatt nem voltunk temetőben azóta se, majd valamikor. Itthon előkerült a kerámia mécsestartó, Csenge képe, s egy mécses… mint minden évben azóta.

Az évforduló napján este szerettünk volna közös kép és videó nézegetést, de máshogy alakult, elmaradt, ami miatt van is bűntudatunk. De a képeket előkészítettem, s itt várt az asztalon, s Kincső-Virág már célozgattak rá, hogy nézzük meg, mikor lesz képnézegetés. Nincs előttük titkolva a dolog, mindig válaszoltunk nekik, ha felhozták a témát, együttélnek a gondolattal, temetőbe is rendszeresen járunk, szóval nem új nekik a dolog. De most érezni lehetett rajtuk, hogy többet igényelnek.

Tegnap este végül is leültünk az ágyra, s egy adagot közösen megnéztünk a papír képekből. A lányoknak új világunk tárult fel, érezhetően. Rácsodálkoztak, milyen fiatalok voltunk, közben néha ránk néztek, hogy milyen érzelmet vált ki belőlünk a képek nézése. Érdekes volt látni a szemükben az értelmes figyelmet, mintha most alapoznánk meg, mutatnánk meg az érzelmi intelligenciát számukra, tudattalanul átadjuk nekik a helyzet kezelését. Virág az ölembe ült, s többször felnézett rám, s kutatta tekintettem, de ugyanígy Kincső is, de főleg Andiét figyelték. Közben meg a régi képeken látott eseményeket meséltük el nekik röviden. Hol készült a kép, mikor, milyen élmény köthető hozzá. Érdekes, hogy egy kép alapján, melyre már nem emlékeztem, egy pillanat alatt visszajön a helyszín-élmény. Szóval mesélgettünk a lányoknak, felismertek a régi lakásból dolgokat, játékos ládát, plüssöket, tárgyakat. Velünk nevettek a képeken. Egy jó adag után szerették volna folytatni a többivel, de kértük őket, hogy máskor, mivel későre járt, s dolog vár másnap.

Visszatérve a jelenbe. Az utóbbi napokban pár baráttal beszélve felhoztam ezeket a dolgokat érintőlegesen, s ők se nagyon tudtak mit hozzátenni, de nem is kell, nem ezért hoztam fel nekik, csak őszintén megosztottam velük gondolataimat, s akkor lett tiszta számomra, hogy a blog eljutott a végére. Most jött el a befejezés ideje, na persze nem magamban zárok le valamit, hiszen ez egy életem végéig tartó folyamat marad, sőt következő életeimben is lenyomata lesz a dolognak.

Azt nem tudom, hogy volt-e olyan család, aki hasonlóan járt, s segítséget merített az oldalból, remélem igen, engem nem keresett senki se, de bármikor nyitott vagyok meghallgatni, segíteni másokat.

Mi most négyen alkotunk egy családot, de gondolatban velünk van mindig Csenge, s mint a lányok is mondogatják, sajnálják, hogy nem lehet itt a nővérük, nem ismerhetik, s mi is csak sajnálni tudjuk. Nehéz olyanokkal találkozni akik Csengével egyidősek lennének, s látni, hogy 12 évesen milyen is lehetne az életünk. Ez egy olyan gondolatmenet, amin nem is tudok agyalni, mivel nem az élettörténet száll jutott nekünk, így ezeket akkor ott elengedem, megmaradnak az átélt élmények, s mély-őszinte barna tekintette Csengének, hozzá a mosolya.

Nem is tudom mi lenne a szép, jó befejezése az írásomnak. Talán ennyi.

Mindenkinek jó egészséget, tudatos-boldog életet kívánok, éljétek meg a jelent úgy ahogy van, dolgozzatok önzetlenül egy jobb világon :) s szeressétek egymást.