Nem is tudom hol kezdjem, de talán ez érthető, sok minden történt az elmúlt napokban, sok minden mozog a fejembe...

Sok mindent megpróbálok kiírni magamból, de sok mindent magamba tartok praktikus okok miatt. Vagy mert nem akarom, vagy mert bántó lehet később.

Péntek délelőtt van, kedden búcsúztattuk el Csengét. Talán erről írnék elsőként. Életünk legnehezebb napja volt. Fél 11-kor a ravatalozó bejárata előtt vártunk Andival, s megszólalt az általunk összeállított zenék első száma: Clint Mansell: The Last Man, s összeszorult a gyomrunk. Aztán kinyitották az ajtót, s kérték, hogy jöjjön be valaki az azonosításra. Andival megbeszéltük, hogy mindketten bemegyünk, valahogy csak a miénknek akartuk ezt meghagyni. Nehéz leírni amit átéltünk. Mentősként láttam halottakat, illetve élesztettem is újra embert, de amikor saját lányodról van szó nehéz elmondani... Csengéből csak az arca látszódott, de az mellbe vágott. Talán ezzel le is zárnám a leírást... Andi miatt nagyon aggódtam, mert megtörte a látvány, s elterelve a helyzetet odapakoltam Csengének amiket korábban összeszedtünk neki. Kedvenc játékai, könyve, labdák, s természetesen a bot-ot, amit mindig magunknál kellett tartani... Most is könnyezek, ha rágondolok. Kedvenc kis takarójával betakartuk, s elbúcsúztunk tőle, s kértem, hogy zárják le a koporsót (még a szót is nehéz leírnom, kimondanom)... Ekkor tudatosult bennem, hogy nem a testünk vagyunk (olvastam róla Swamijitől a Válogatott gyöngyszemekben), s hogy Csengének csak a testét látom, de ő valójában nincs ott, viszont mivel számunkra mindent a testi megjelenése jelentett, így nagyon nehéz ettől elvonatkoztatni. Viszont segített, hogy el tudjam engedni. (bocsánat, hogy váltogatom az írásomba az ént és a minket, de nem tudok másképp írni ebben a helyzetben, mert van amit én érzek át, s van ami közös Andival). 

Ezt követően kinyitották az ajtót, s lassan jöttek az emberek. Igazán nem tudom megmondani kiket is láttam, s kiket nem. Valójában nem is tartottam fontosnak, hogy ki is jött el. Az időjárás nagyon kegyes volt hozzánk, a nagy hideg közepette volt egy nap, amikor is kisütött a nap, s enyhébb volt az idő... Az égiek dolgoztak, bárcsak korábban tették volna... Erre még visszatérek később.

Richárd tiszteletes nagyon szépen beszélt. Valahogy a sors hozzá küldött minket. Mikor is bementünk a plébániára, akkor egy igazán beszűkült látásvilággal rendelkező nővel találkoztunk, aki már azon is forgatta a szemét, hogy nincs megkeresztelve a lányunk. S hogy kértük, hogy egy pappal hagy beszéljünk, szeretnénk vele megbeszélni a temetés ceremónia részleteit, s hát jött Richárd atya. Egy fiatal papról van szó, akiből szintén árad valami nyugalom. Leült velünk szembe, s meghallgatott. Fontos volt elmondanom, hogy nem hiszek a keresztény egyházban, de mégis a segítségét kérem/kérjük. Elmondta, hogy van egy kötelező protokoll amit neki el kell mondania, a többi résznél szabad kezet kap. S hát visszatekintve amiről beszélt, tényleg Csengéről szólt a dolog. Egyik rokonom mondta, hogy ő hivatal miatt hall sok papi beszédet, s hát annyit mondott, hogy ez a pap tényleg eltért a szokásostól, nagyon sokat beszélt Csengéről, ami szerinte ritka... S ennek örülök. Szerintem érezte, hogy számomra ez fontos, s így is tett. Még fogunk vele találkozni valamikor... Néha éreztem a beszéde alatt, hogy őt is megérintette a téma, mert elcsuklott a hangja, pedig nem is ismerte, csak annyira, amennyit mi beszéltünk vele a temetés előtt...

Kocsiba kísérni Csengét fájdalmas volt, meg büdös dízel szagú is (legalább elektromos autójuk lenne). Sírhelynél nagyon gyorsan történt a földbe helyezés, szinte fel se fogtam a dolgot, már le is engedték, azt hittem valamivel később teszik meg... S miközben a földet dobálták le a sírba fájdalmasan hallgattam a kopogást, mely belém vésődött... Egy fadoboz kopogása, mely a lányom testét tartalmazza, s most már örökre ott lesz, igaz ez csak a teste, de akkor is fájdalmas belegondolni. Nem ezt gondoltam... Eközben Andi belém kapaszkodott, s én meg az eget bámultam, s éreztem megszűnik idő és tér, s egy pillanatba ragadtam... Nem tudom meddig tartott, s nem is fontos...

Pap elköszönt tőlünk őszinte meleg tekintettel, majd jöttek rokonok, barátok, ismerősök. Fel se tudnám idézni kik voltak ott, mindenkit meghatott a történet, ez látható volt, s érezhető. Klári is eljött, s hozott a virágcsokron egy kismadarat, egy vörösbegyet szimbolizáló kismadarat, jól esett. Mindenkitől jól esett az érző tekintet, és ölelés. Éreztem, hogy mindenkinek őszintén jön. Van egy adottságom, hogy érzem az emberekből jövő őszinteséget, testbeszéden keresztül... Ennek már korábban is hasznát vettem, s még soha nem hagyott cserben. Ha valaki álszent, azt kiszúrom, s ha nagyon az, akkor meg is mondom neki. De itt mindenki őszinte fájdalommal volt ott. S még olyan érzésem volt, hogy nekem kell őket támogatnom, hiszen nem tudtak mit mondani, csak éreztek, s megnyugtatni őket, itt vagyunk, érezzük, s köszönjük. 

Eljött Edit is, aki láthatóan nagyon megtört. Egy kis időt szentelnék neki, mert fontosnak érzem. Gyerekkoromba apám lebénult, s sok idő után Edit jött hozzánk, szerintem ő akkor rezidens lehetett, s akupunktúrás módszerrel apámat felépítette. Azóta a család barátja, illetve hálásak vagyunk érte. S mikor érettségiztem, nem volt munkám, akkor Edit javaslatára kezdtem el mentőzni. Mentőorvosként dolgozik, s mindig is meglepett, hogy lehet valaki ennyire elhivatott. Az igazi "orvos"! Számára a hivatás a minden. Szerintem ritka orvos. S jelenleg két kisfia van, szerető férje, aminek nagyon örülök. Csengével is találkozott jó párszor, amikor megszületett átjött megnézni, amikor leesett a pelenkázóról, ő intézte, hogy mit is tegyünk. Illetve decemberbe Csenge lenyelt gyógyszert, s hát ő mosta ki Csenge gyomrát. S őneki mondtuk meg akkor elsőként, a gyomormosás után, hogy Csengének kistestvére lesz. S tudom, hogy ő mindent megtett Csengéért az intenzíven. Ez számomra nem kérdés. De látom, megtörte az eset, s nem szeretném, hogy így legyen, mert ritka értékes ember, legjobb szakorvos, s nem szabad magát ostoroznia. Amikor mentőztem (ez elég fiatalon történt 18-21 éves korom között), akkor mondta egy öreg doki, hogy egy valamit jegyezzek meg: halál ellen nincs orvosság. S az orvosok nem Istenek. Editen kívül szerintem a többieket is megérintette a történet, mind szakmailag, mind emberileg. Szóval Edit nagy kincs a mai világban, s ezért is éreztük, hogy beszélnünk kell vele erről. Remélem hamarosan időt tud ránk szakítani, s meghallgat minket, csak gondolom neki is nagyon nehéz erőt venni, szemünkbe nézni, s beszélni, de ezt megértem, s várom mikor is beszélhetek vele. Majd ha eljön az ideje...

Temetés reggelén volt egy képzelgésem, hogy a temetés után, vagy alatt megjelenik egy vörösbegy, de elhessegettem a gondolatot, mert ilyen csak a filmeken szokott lenni. Szőllő haverommal többször is beszéltük, hogy az élet mindig rácáfol a fikciókra. S ha látsz egy filmet, meg tudod mondani, hogy ez igaz történet, vagy csak kitalált. Főleg a Coen fivérek éreznek rá erre igazán. Szóval miután csak a család maradt a sírnál, két nagymama a sír mellett állt, mi hátrébb, akkor történt meg valami, ami természettudományos aggyal persze meg van rá az esélye, biztos ki is lehetne számolni, de ez most nem lényeg:

szóval Csenge sírja mögött kettővel megjelent a napsütésben egy vörösbegy... Ott volt, figyelt, s időnként átrepült, közeledett hozzánk. Akkor már sírtam, mert tudtam mi történik, s éreztem is. Jött az üzenet, érzés: itt vagyok, nincs bajom, s köszönök mindent, nem az vagyok aki ott van lent, hanem egy lélek, aki szabadon szárnyal, mint egy vándormadár... S ha nincsenek ott a szülők, akkor szerintem eljött volna sírig is, de miattuk nem tette. S mi csak figyeltük egészen addig amíg tovább nem repült... S akármikor is lássak egy vörösbegyet, hát ő fog eszembe jutni...

Ezt követően a közeli rokonokkal elmentünk ebédelni egyet a Lovardába. Nagyon szép volt a hely, illetve ezúton is szeretném megköszönni a lovardás srácoknak a segítséget, hogy önköltségi áron lehettünk náluk...

Délután kettesben voltunk itthon, s hát azt kell mondanom könnyebb lettem valamivel. Nem tudom leírni, csak éreztem. Estére még képeket nézegettünk, illetve én hamar elaludtam.

S most leírok olyan dolgokat melyek foglalkoztatnak.

Elsőnek is Csenge: azt kell mondjam, hiszem, hogy egy szent lélek volt köztünk. Lehet elfogultság, azt hiszem ez is érthető. Már a fogantatása, ahogy vártuk, meg amíg itt volt köztünk. Csak önzetlen szeretet jött belőle. Nagyon ritkán sírt, főleg ha megbántottuk valamivel, mondjuk menni kellett, mikor ő nem akart, vagy ha fájdalma volt. S ami nagyon fájó nekünk, hogy az utolsó két éjszakáját leszámítva mindig mellette voltunk ,vagy Andi vagy én. S utolsó két éjszakáján egy majomketrecben kellett aludnia, nélkülünk, s cici nélkül. Ez nagyon fájdalmas. Illetve amit átélt az utolsó héten. Biztos fájdalmai lehetettek, de nem sírt egyszer se, inkább csak ellenkezett, de sose sírt. Minden kis ujja meg volt szúrva, s állandóan csak azt hajtogatta, hogy kész. Ezen túllépni nem fogunk, ez nagyon fáj. Vállalta a fájdalmat, s nem adta fel, csendesen elfogadta az állapotot, s kitartott. Pénteken megvárta míg elköszönünk, s nem sokkal után ment el. Azt kell mondanom, tudta, mi fog vele történni, s nem akarta, hogy mi ezt lássuk... Van egy babaklubos lány, aki szintén hisz a spirituális dolgokba, s ő mondta, hogy a gyerekek választják a szülőket, s érkezésük előtt teljes mértékben tisztában vannak a sorsukkal, s felvállalják ezt. S hiszem, hogy ez igaz. S ha így nézem, még nehezebb, hogy a lányunk, csak adott nekünk önzetlen szeretet végig, amíg bírt... Nagyon kavarognak bennem az érzések. S fájó ezt írni, de lehet jobb így neki. Azzal biztatjuk magunkat, hogy lehet ha ki is került volna az intenzívről, akkor is olyan vesekárosodása lett volna, hogy két naponta kellett volna vesedialízísre járni, vagy éppen agykárosodás is felléphetett volna, melyet szörnyű lett volna neki is, és nekünk is megélni. S lehet ezzel is feláldozta magát...

Valami olyasmit tudok elképzelni, hogy tanulunk valamit ezen keresztül... De ekkora pofont kapni, senkinek se kívánom. Nem is képzeltem, hogy ilyet kapunk az élettől. Nem iszunk, nem dohányzunk, egészségesen élünk, örülünk annak amink van, tudjuk értékelni, s hálásak vagyunk érte. Szörnyű látni, hogy dohányos emberek le se szarják, hogy a gyerek mellette van, vagy hogy hogyan beszélnek gyermekükkel. Miért velünk történik ez? S persze erre a válasz: miért ne veletek történne...Tudatosan élünk a jelenbe, figyelünk a fejlődésre, s ezt kapjuk. Hol van az Isten? Miért tette ezt? Eddig mindig jó Istent mondtam, de rájöttem, hogy nincs ilyen. Csak Isten van, aki ad és vesz, s részéről ennyi.

Most péntek este 20:13 van. S lassan közeledik az idő, amikor is 2 héttel ezelőtt megtörtént az. Talán ilyen tájban simogattam utoljára Csengét...

Visszatérve a karmára. Nem tudom, hogy milyen karma tér vissza hozzám/hozzánk. Mi rosszat tettem/tettünk, hogy ezt kapjuk. S ami a legfontosabb: Csenge miért kapta ezt? S ha tudta is ezt, milyen életvidámsággal vállalta ezt. Nem tudom, hogy pocaklakónak ez mit fog jelenteni életében, de biztos hatással lesz rá, ez az egész történés...

Legfájdalmasabb, hogy tényleg pont akkor nem voltunk mellette amikor is a legnagyobb szüksége volt ránk. Most kezdett elszakadni Anditól, s kezdett velem foglalkozni. Most jött volna az az idő, amikor is apa kell, mert anyának kistestvérrel kell foglalkoznia. Öröm volt hazajönni munka után, s ajtónyitás után várni, hogy a szobaajtó nyíljon, s mosolyogva jött ki, s mondta, hogy apa, apa, apa...

S így még nehezebb látni, hogy Andi min megy át, hiszen neki az elmúlt közel 3 éve minden pillanat Csengéről szólt. El se tudom képzelni min megy át, hogy tudja így megélni, így feldolgozni magába. Egyszerűen csodálom. Óriási erő van benne. Szinte apró valaminek érzem magam mellette, mert olyan erő sugárzik belőle, melyet Csenge iránti szeretete táplál/táplált. S fáj, hogy így látom. Vannak pillanatok amikor nagyon nehéz, van amikor kevésbé. Apaként oszlopnak kell lennem, ami így vagy úgy megy is, s nem tudom azt mondani, hogy nehéz, mert mindig az jut eszembe, hogy Andi mit élhet át, s ehhez képest én semmi vagyok...

Még kedden este Klári küldött egy smst, hogy ha gondoljuk, szerda délelőtt van ránk ideje. Nagyon örültünk neki, hiszen frissek az élmények, s csodálom, hogy szoros ütemterve mellett ennyi időt ránk szán. Gondolom anyaként/nagymamaként ő is átél velünk valamit... Így látva a pszichológiát egész nehéz, hiszen nehéz élethelyzeteket lát át... Viszont nagyon felkészült, okos nő, s melegszívű... Így szerda délelőtt nála is voltunk, s ismét segített. Nagyjából sejtem a folyamatot, hogy mi fog történni, de nem tudnám koordinálni, kezelni. Főleg nem Andiét, így elmondhatatlan az ő segítsége. Vezeti a folyamatot, ami bennünk fog végbemenni, mi kellünk hozzá, ő irányt mutat. Az élet megy tovább nekünk, túl leszünk rajta. Nehéz: igen. Fájdalmas: igen. Túl leszünk rajta: igen. Együtt megoldjuk, ezt tudom. Nagyon szeretem a feleségem, egy csodás nő/anya. Mintha tudtam volna már akkor amikor megismerkedtünk, bár egyáltalán nem így gondoltam... Klári sokféle technikát tud, mellyel segítheti, gyorsíthatja a folyamatot, gondolom én. Ezek egyike, hogy kérte, hogy ami bennünk van, azt fejezzük ki akár rajzon keresztül, akár gyurmával, akármivel. Az érzést. S hát volt ott krepp-papír, s feketét választottunk, s gyűrkéztük. Andi összegyűrte, s verte, s látszott jól esik neki, s anyámnál a cserépkályhában elégette, végignézte az utolsó kis izzásig, s a colit tette tönkre. Neki ez működik, s örülök neki, hiszen nem tudom a fájdalmát, s ez még szinte semmi lehet. Viszont nekem ez nem megy, mondtam is Klárinak. Mert haragszok a colira nagyon, de nem tudom elpusztítani. Egy életforma, mely teszi a belé programozott programot, keresi az életterét, s ha megtalálta, szaporodik. S nincs is agya, csak programot hajt végre, így nem tudok rá haragudni, sajnos ez van. Bár elképzeltem, hogy egy petricsészében leöntöm őket kénsavval, s végignézem mikroszkóp alatt, de nem hiszem, hogy jobb lenne tőle, de lehet igen. Ezt még nem tudom. Valahogy azt érzem, azzal tudnék magamon segíteni, ha másoknak segítenék. Többet adni, mint eddig. Részben azért is írok, mert lehet később valakinek ez fog segíteni egy nehéz élethelyzetben...

20:37 van, s egyre közeledek ahhoz, amit meg se gondoltam 2 hete. S most újra a Forrás című filmzenét hallgatom. Illetve Andi végre rászánta magát, s mellettem ír az ágyban. Ennek örülök. Kíváncsi leszek mit is ír...

Szerda délután bementünk az otiba, nőgyógyászatra. Egy darabig nem találták az afp eredményt, mint kiderült azért mert nem Zám néven, hanem Lám néven futott. Szerencsére jó lett az afp is, s láttuk is pocaklakót. Szép, minden értéke normális, de nem akarta magát mutatni, amit meg is értettem. Ez nagyon megnyugtatott minket. Remélem, hogy minden rendbe lesz vele továbbra is, s hát nem is tudom kinél kérjem ezt. Az Istennél? Ez nagyon nehéz helyzet, egyszerűen bízok valamibe, hogy rendbe legyen minden ezek után...

Csütörtök délután kimentünk böszörménybe a mamámhoz, aki idén lesz 80 éves, s az utóbbi két hónapban sokat romlott az állapota, s nem tudott eljönni a temetésre. Nála van egy kép kitéve, melyen Csenge az ölembe ül. Nagyon szép kép (mivel Andi ír azon a gépen, melyen a képek le vannak mentve, így most nem keresem elő ezt a képet). Ettől magam alá kerültem, újra azt éreztem, hogy nagyon fáj, hogy nincs itt... Érezte Andi is, s vígasztalt. Ilyenkor kicsit engedem az érzést, hogy fájjon, aztán kis idő elteltével visszatérek a jelenbe. A fájdalmas az, hogy itt nehéz a jelenbe jól látni. A múlt azért fáj, mert akkor még itt volt, a jelenbe most nincs, s hát a jövő meg azért mert már nem fogja átélni azokat a dolgokat, melyeket elgondoltunk, elképzeltünk... Szerelmesnek lenni, családot alapítani, szülni, örülni a gyerekeknek, s még sorolhatnám nagyon sokáig...

Mostanra már kezd az az érzés elmúlni, hogy ez egy rossz álom. Korábban Andi mondta, hogy azt várja, ami az Inceptionbe volt dicaprióval, hogy egy székkel hátraborul a kád vízbe, s felébred... De nem történik meg. Aki még nem látta az Inceptiont (Eredet) című filmet, hát mindképpen ajánlom figyelmébe. Igazi remekmű, a rendező: Nolan, nagyon tud.

S fájdalmas, hogy soha, de soha többé nem foghatjuk a kis testét, nem ölelhetjük meg, ez is nagyon fáj. Most ez a szám szól, temetés alatt is szólt, s Andi sírni is kezdett rá: Stay with me. 

Jó írni, jó beszélni emberekkel, de vannak kivételek is. Vannak olyanok, akiknek fogalmuk sincs, s nem is lehet mi játszódik le bennünk. Ma a cégnél az egyik nő, aki kért egy papírt, következőnek azt kérdezte, hogy mi történt a kislánnyal. Na ezeken segíthet ez a blog, hogy ne nekem kelljen elmondani 100x. Látszott, hogy érdekli, de nem úgy mint ha őszintén jönne, csak inkább kíváncsi, hogy legyen miről beszélni, hogy ő már tudja. S hát nem szeretem, hogy az emberek fecsegnek, hozzátesznek részleteket, vagy gondolatokat, érzéseket, s egy hét múlva már más verzió a vége. Szóval mikor feltette a kérdést, akkor elképzeltem, hogy Hulk vagyok, s asztalát felrepítem a plafonra, de persze nem ez történt, csak egyszerűen annyit mondtam, hogy nem tudok róla beszélni, neki ennyit mondtam, magamba folytattam, hogy nem is veled osztanám meg elsőként, illetve nem érezlek méltónak rá. Aki ismer, tudja, hogy mormon lelkem van (Susanna mondta, hogy olyan vagyok mint a mormonok, onnan tudod, hogy egy olyan emberrel beszélsz, hogy semmi gond nélkül mondja amit gondol, nem foglalkozik az érzéssel, hogy mit vált ki a másikból, csak egyszerűen őszinte). S hajlok is rá, szeretem megmondani amit gondolok, vagy érzek, mégha bántó is, bár ez szerintem ritka nagyon, alapvetően kíváncsi természetű vagyok, s ezért vagyok őszinte, hogy lássam más hogyan gondolkodik. Viszont most érzem, hogy akár bunkó is lehetek, ha ez esik jól nekem, mert nem mások érdekelnek, csak én. Átélni ezt, senki se tudja milyen. Ez az én helyzetem. Andié sokkal nehezebb, ennek csak kis részletét érzékelem... S ha valaki nem megfelelően áll hozzám, ha azt érzem, hogy kicsit is bánt, annak simán meg fogom mondani, mert most számomra ő nem fontos. Ha igaz barát, akkor nem tudom megbántani, de ha így is lenne, azt szerintem megbocsátanák nekem.

Most már 21:04 van, ekkor már eljöttünk tőle...

Úgy érzem nem tudok többet írni, most. Andinak viszont megy az írás...

A háttérben megy a Forrás soundtrackje, s jól esik. Már korábban is, amikor láttam a filmet, akkor tudtam, hogy ez a zene nagyon mély, de most egyenesen jól esik...

Sokan felteszitek a kérdést, hogy másoknak tovább lehet-e küldeni a blog linkjét. Nyugodtan. Nem zavar, azért írom, hogy segítsen nekünk, illetve másoknak...

Szeretnék színesebben írni, illetve több képet betenni, hogy ne legyen ilyen száraz, csak a szöveg, de most csak ez megy.

Most kiürültem, csak ülök, s nézem a monitort, s hallgatom a zenét, s nem jut semmi az eszembe. Vagyis inkább csak az, hogy 3 hete még boldog család voltunk... Csenge, Andi, pocaklakó és én...

Kapunk folyamatosan emaileket, amik jól esnek, ne haragudjatok, de nem válaszolok rájuk. Nem tudok mit írni. Lassan egyre több emberhez eljut mi történt velünk. Itt van ez a blog is, hétfőtől csütörtökig közel 1800-an olvasták el...

S itt szeretném megköszönni, azoknak akik gondolnak ránk, illetve azoknak akik eljöttek a búcsúztatásra...