... emberi kapcsolatok ....

2012.02.24. 07:53

Viszonylag régen írtam. Ennek több oka van. Amiről most szeretnék írni, az a baráti-emberi kapcsolati rendszerek egy ilyen helyzetben.

Mindig nehéz elkezdeni a fonalat, hogy hol is fogjam meg...

Talán a szombati baráti vetítéssel kezdeném. Mint írtam, sajnáltam, hogy sokan nem jöttek el, olyanok, akikre számítottam. Ezt akkor is beszéltük, hogy félnek, s ezért nem jöttek el, s adjak nekik időt, s türelmes vagyok, egy ideig... Akkor este egyik barátommal beszéltünk egyet röviden (rájöttem, nem írok neveket, mert jobb így, illetve később visszatérek erre a blogírásra is, mert ez is változás alatt van), s ő azt mondta, neki segített az este, pedig félelme volt, viszont ő csalódásnak élte meg, hogy csak ennyien jöttek el. Szerinte cserben hagytak az emberek minket. Akkor mondtam neki, hogy egyszerűen a félelmük miatt nem jöttek, mert félnek az érzéseiket embereknek kimutatni, hogy nem tudnak mit mondani, illetve mert nem mernek szembenézni a történtekkel. Azóta ez is változás alatt van...

Egy kis kitérő a blog írásról, ami most fontos lett. Barátoknak mondtam, hogy nem tudok mindent leírni itt az oldalon, mivel sokan ismernek minket, s ha leírnék igazi mély dolgokat, embereket bántanék meg, vagy félreértenének dolgokat. S azok, akikre hivatkozok, hogy beszéltünk, az ő történetüket nem biztos, hogy meg akarnák osztani a világgal. Illetve olyan családi helyzetek is vannak, melyek nem tartoznak rátok, olvasóra, viszont az élethelyzetünk fontos része... Ezekről valószínűleg csak egy saját naplót fogok írni, ahol tabuk nélkül írom ki magamból az átélt dolgokat. Nagyon fájó dolgokat, amikre nem gondol szerintem senki, de úgy érzem a körülöttem lévő világ néha kártyavárként csúszik szét. Olyan ez, mintha legóból építkeznénk egy mély sötét veremből felfele, mert szerencsére már felfele tartunk, viszont a fényjátéknak köszönhetően néha látjuk a lépést, néha meg nem. S vannak elemek amelyek a semmiből jönnek elő, s nagyot lendítenek, s vannak melyek a lábunk alatt tűnnek el, s egymás kezét fogjuk, mikor is a másik ilyenre lép, s visszatartjuk az eséstől... S mindeközben a közvetlen környezet, mely ilyenkor biztos alapként kellene, hogy legyen, egyszer csak omlik, de nem egy oldalról, hanem több oldalról. Azért lesz jó írni egy saját személyes naplót, mert érzem idővel lehet belőle valami nagy, akár egy könyv... vagy nem...

Szóval egy családanyával találkoztunk, aki szintén elvesztett valakit, de gyermekei vannak, s ő mondott mély, megélt dolgokat. Miérteket keresni felesleges, csak egy ponton maradunk tőle, el kell fogadni. Mindennek oka van, hogy miért történt, pont akkor. Nagyon furcsa volt hallani, de ő már átment valamin. Illetve, hogy a baráti kapcsolati rendszerünk fog gyökeresen megváltozni. Kiderül ki lesz az igazi barát, s kik nem, azok lemorzsolódnak...

S a fájó az, hogy most ez a folyamat megy... Elvesztettük a lányunkat, s most lassan veszítjük el a barátokat. S ezért írok, hogy leírjam mi is történik ezzel kapcsolatban, hogyan éljük meg.

Kedden este barátok elhívtak, hogy levágják a hajunkat, s menjünk ki hozzájuk. Előtte történt valami nagyon felkavaró dolog velünk, de erről se fogok tudni írni, itt nem. Majd a másik írásban, mert annyira fájó, családi történet, hogy ezt itt nem írhatom le. Miután megnyírtak minket, vártak minket vacsorával. Nem volt róla szó, de ők összefogtak, s vártak minket a házukba, vacsorát, sütemény készítettek, s ránk szentelték az estéjüket, s beszélgettünk. Nagyon jó éreztük magunkat, nagyon jól esett, hogy ott lehettünk, hogy figyeltek ránk, hogy programot találtak nekünk. S igen, este fél 10-ig voltunk ott, jól éreztük magunkat, hálásak vagyunk érte. S úgy jöttünk el, hogy olyan emberek segítettek, akik eljöttek a szombati beszélgetésre, de nem voltak közeli barátok, csak amikor találkoztunk tudtunk miről beszélni. S most ezt látni, hogy olyan emberek fognak össze akikkel ritkán találkozunk, ott voltak szombati vetítésen, s látni, hogy ők értik a helyzetet, látják mire van szükségünk. Volt köztük egy anyuka, akivel talán 2x találkoztunk eddig, s most mikor találkoztunk nem kellett beszélnie, csak odajött hozzánk, szorosan átölelt, s ölelt. S testbeszéden keresztül átjött mit érez. S mint írtam, sokkal jobban olvasom az emberek testbeszédét, s ennek örülök. Többiek is hasonló módon tettek, csak korábban. S igen, akkor erre volt szükségünk, nem szavakra, csak érzésekre. Ezeket nem azért írom, hogy most ezek után valaki úgy jöjjön, hogy megölel, s azt gondolja, hogy ez a megoldás. Nem. Ezt őszinte, belülről jövő érzés indítja. Ezt meg lehet játszani, de akkor valami elvész, főleg mert megérzem. Viszont az őszinte érzéseket nagyra tudom értékelni, mégha úgy is tűnik, mintha kevés lenne, vagy zavarba van az illető. Furcsa.

Szerdán voltunk Klárinál. Már alig várjuk az alkalmat, hogy menjünk hozzá. S kedd délutáni családi történésről kellett beszélnünk. Ezt tényleg nem írom le ide. S mást se írok le, mert nem nektek való történet, az a mi személyes történetünk. Saját írásomban, viszont fontos helyet kap. Írtam korábban, hogy vannak mailek melyeket nem tudok hova tenni, s mondok A-t, de B-t nem. Akiről írtam, az tudja miről van szó. S Klári által, mikor elmondtuk neki mi történt, azonnal tudta a választ, mely elsőre furcsa volt, de helyére került a mozaik. S ezek a dolgok azok, amik miatt tudom, érzem, hogy Ő egy nagyszerű szakember. A maga finomságával, érzéseivel. Finom irányít dolgokat, bont ki szálakat. Szakember. S nagyon hálásak vagyunk érte, hogy megtaláltuk Őt. Mindig könnyebben jövünk el tőle.

Tegnap este pedig egy barátommal találkoztam, s az itt történtekről írnék egy keveset. Andit egyik barátnője elvitte vacsorázni, mivel torkos csütörtök volt, így nekem is alkalmam nyílt egy baráttal beszélni, mivel úgy kell programot találni, hogy mindkettőnknek legyen, nem hagyhatjuk egymást magára. Speciális helyzet. Tudjuk, hogy egyedül nem jó egyikünknek se. De így jól jött ki, meg kell is, hogy ne csak együtt legyünk mindig. Szóval egy kávézóba találkoztam vele. Gondolkoztam hol lenne jó, de emellett döntöttem, bár egy jobban elszeparált hely jobb lett volna, ahol csak mi vagyunk, s jöhetnek az érzések, de itthon se akartam lenni. Így maradt a kávézó. Családapáról van szó, aki szintén nem tudja kezelni a helyzetet, egyelőre. S elmondta, azért nem jött el szombaton, mert nem tudna okosat mondani, illetve fél az érzéseit kifejezni. Megértem, nem vagyunk egyformák. Nekem se könnyű. S fura, de rajta keresztül tanulom a helyzet kezelését, hogyan beszéljek barátokkal, hogyan vezessem be őket a témába, hogyan tudjunk beszélni a történtekről. S fura, de érzem, hogy erre szükségük van. A beszélgetésre. S lassan érzik, hogy kezdeti félelmüket legyőzve alakulnak át. Kezdik megérteni az eseményeket. S jó érzés, hogy valaki, akivel eddig nem történt még ilyen közeli haláleset, az, aki bezárt, terelte a gondolatát róla, az lassan megnyílik, szembenéz a saját érzéseivel, s rálép a megoldás útjára. S rájön, hogy ez a járható út, ha magába is helyreteszi a dolgot, vagy akár rajtam keresztül. Kérdeztem, hogy olvasta-e a blogot, s mondta, hogy nem merte. Mondtam neki, hogy tudom fájdalmas az írásom olvasni, még nekem is nehéz visszaolvasni, de ezen keresztül sokat megtudhat mit érzünk, mi fáj, nem kell megkérdeznie. Akár egyedül leülhet a gép elé, s elolvashatja, elsírhatja magát, nem lesz aki lássa, s ezek után már könnyebben kezeli a helyzetet. Be kell látnunk, hogy a halálra nem gondol az ember, valahogy úgy gondolja, hogy szerencsére elkerült még engem. De 33 évesek vagyunk, s szembe kell vele nézni, hogy öregszünk, szüleink is öregszenek, s történek nem várt esetek is, mint ez a történet. S ezen keresztül kell megtanulni ennek a kezelését. Nekünk kimondhatatlan fájdalom, de mások ezen keresztül tanulhatnak valamit, hogyan kell, vagy hogyan lehet kezelni. Nem lehet magunkba elnyomni mélyre a dolgot, mert a megoldatlan dolgot tudatosan el lehet nyomni, nem venni róla tudomást, de a tudatalattiban, vagy tudattalanban ez ott van, s dolgozik. Mint az Inception elején dicaprio mondja, hogy a legveszélyesebb dolog a gondolat csírája, mert az örökre ott marad (vagy valami ilyesmi). S igen erről van szó. S nagyon jó érzés volt látni, hogy változik át a szemem előtt egy helyzet, egy ember. Fura, de attól éreztem magam jobban, hogy segítettem neki, legalábbis így érzem. A folyamathoz ő kell, az ő döntése, s ha nem akarná, akkor ez nem történt volna meg, de megtörtént. S elmondtam neki, hogy mire van szükségünk. Nem nagy szavak, nem gondolatok, hanem őszinte érzések. S most már tudom, a baráti kapcsolataim megváltoznak, mások lesznek, nem lehet ugyanaz. Hogy ez jó vagy rossz, nem tudom, majd az idő választ ad rá. De azt érzem, s tudom, hogy barátok minél később éreznek velünk együtt, annál távolabb kerülnek tőlünk. Az ő belső félelmük miatt veszítenek el minket. Mert nem mernek szembenézni érzéseikkel, így akaratlanul is a köztünk lévő szakadékot növelik. S később már hiába látják be ezt, már nem tudok az lenni, mert megtörtént, s lehet elvesztett. Persze alakul idővel, de ugyanaz nem lesz. S ezt szeretném tudatosítani emberekbe, hogy fájdalmas a mi történetünket olvasni, beleérezni, de akkor mi mit mondjunk. S ez az igazi empátia, igaz barátság: átérezni a másikkal mi történik, mégha fájdalmas is, s ott lenni neki. S fura lesz ezek után beszélni emberekkel, mert ezeket leírtam. Nem tudom mi fog változni ettől, csak leírtam a gondolataim, hogy lássátok...

Szerző: DrGonzo