Vasárnap hajnali 2.22 perc van. 3 hete kevés olyan este van, hogy ne ébrednénk fel ilyen körül. Eddig jól szokott menni az alvás, de itt vannak olyan pillanatok, amikor nehéz a visszaalvás. Most viszont egy kellemes nyugodt érzés van bennem, s érzetem írnom kell.

Nagyon sokat hallgatom mostanában ezt a számot, valamikor akkor kaptam egy klippet, amikor Csenge elment, egyik kollegámtól. Akkor annyira nagy hatással volt rám a szám, hogy le is szedtem, s azóta is hallgatom/hallgatjuk folyamatos ismétlésre állítva. S ez alatt írok a legtöbbet. Tune of soul - Guitar King. Ajánlom bárkinek, ha gondolod, tedd be ismételve miközben olvasol, s lehet neked is átjön valami. Számomra nagyon megindító, s kellemes, segít sokat...

Már egy ideje megígértük a barátoknak mailben, hogy tartunk egy Csenge emlékdélutánt, s lassan közeledett szombat. Konkrét elképzelés nem volt az estét illetően, csak annyi, hogy valamit csinálunk, képeket és videókat mutattunk be Csengéről, hogy mit jelentett nekünk, hogy mit is éltünk át vele több mint 2 év alatt.

Valahogy a héten nem vettem rá magam, hogy elkezdjünk képeket válogatni, tudtam nem egyszerű feladat. Pénteken délután valahogy hozzákezdtünk. Azt kell mondjam, hogy eleinte "könnyűnek" tűnt. Csenge születése, kezdeti képeink, örömet okoztak. Olyan videókat láttunk, melyeket már vagy elfelejtettünk, vagy nem is láttunk. Jól esett időt adni ennek. S furcsa, de az igazi változás, akkor van, mikor elkezd járni, akkor nagyon gyors a fejlődés, naponta tanul valamit, s sajnos eddigi tapasztalataim alapján azt mondhatom, hogy 1,5-2 éves kor környékén a legszebbek az élmények, a legeredetibbek. Ekkor igazi gyermekélet, még nincs befolyásolva, csak önmagát adja. Egyik gyerekkori ismerősöm (azóta 2 gyermekes anyuka) mondta, hogy ez a legszebb kor. Mindegyik szép, de itt a legszebbek, legártatlanabbak. Itt kezdenek el gyorsan fejlődni, s nagyon önmagukat adják. Hát Csenge is Önmagát adta: vidám volt és csak önzetlenül szeretett. Valami változás van bennem, mert le tudom írni múlt időben Csengét. Pont tegnap esti előadáson képvetítések közben mondtam, hogy még mindig csak jelen időben tudok róla beszélni. S lám, most nyugodtan tudom írni róla így is. S ez a folyamat az ami most felébresztett, s írok.

Szóval visszatérve a képválogatáshoz. Késő estig válogattunk, s csak a 2010 év végéig jutottunk el. Egyszerűen elfáradtunk tőle, s aggódtunk, hogy már csak a szombat délelőtt van nekünk erre, s elég legyen rá az idő. Szombat reggel már hasonló érzéssel ébredtem, mint a temetés reggelén. Nem volt étvágyam, s valahogy érzetem valami furcsát. Félelemnek nem mondanám, inkább tartásnak. S már fél 7 körül ismét a képeket válogattuk, s egyre több lett a videó is, hiszen 2011-ben már sok mindent meg lehetett örökíteni Csengéről. 10 óra körül Andi határozottan érezhetően nehezen kezelte a helyzetet. Azt mondta, ezt nem tudja csinálni, inkább kimegy a konyhába mosogatni, mozogni egy kicsit. S éreztem, hogy nehéz neki, s éreztem, hogy nekem is. Hiszen egyre frissebb élményekhez érkeztünk el... S elbizonytalanodtunk, hogy kell-e ez a beszélgetés, illetve hogy egyáltalán legyen-e képvetítés. De akkor mit fogunk csinálni ha eljönnek az emberek? Beszélgetünk semleges dolgokról? Mintha mi se történt volna? Ezt nem lehet. A történtekről beszélni pedig nagyon nehéz, hogy ne sírd el magad. Szóval éreztem, nem a beszélgetésről kell hogy szóljon, hanem közös Csenge emlékeinkről. Ide-oda tettünk a lakásba, az idő meg csak közeledett, de tudtuk, hogy akkor kerek a történet a délután, ha az egész képrészt átválogatjuk, ha a felénél abbahagyjuk, akkor valami nem teljes, s persze mindenki elfogadta volna, hogy így jártunk, s nem is nehezteltek volna érte, de mégis. Nekünk volt fontos, hogy kerek legyen. S 11 körül ismét nekiestünk, s fél 1-re a végére értünk. Ekkor már csak az jelentett gondot, hogy 2 fényképezőgéppel készültek képek, s a számozás miatt keveredés volt, s újra kellett számozni a képeket, hogy időrendi sorba jó legyen. Ez nagyjából sikerült is. Majd Andival megbeszélem, hogy feltegyük-e ezt a sorozatot egy megosztóra tömörítve, vagy maradjon meg nekünk. Részben azért tartom jó ötletnek, mert lehet valaki otthon magának meg tudná nézni, de eljönni nem tudott. Részben azért rossz ötlet, mert nem tudja melyik kép mit jelentett nekünk, s csak lát valamit, de nem az egészet, s hát vannak közte olyan képek amiknek tudni kell a hátterét, gondolok itt a kezdőképre, mely egy 3 évvel ezelőtti békástói esti havas kép, amikor is Andival kapcsoltunk emelkedő fázisában készült, s itt körül fogant meg Csenge. Szóval ezek nélkül a kép nem mond sokat. Vagy a harmadik, egy hóangyal képe... S ennyiből kaptak sokat azok, akik eljöttek.

Egy óra körül még felhívtuk egyik ismerőst skypeon (lehet nem írok neveket, nekik is jobb, meg nem is lényeges), s beszéltünk vele. Nem sok mindenkivel tudunk beszélni skypeon, talán egy kezemen meg tudom számolni. Erre talán később térek vissza. S beszélgetés közben kérdezte, hogy érezzük, mit fog hozni a találka. Andi félelemmel érzett iránta, nem tudta mi is lesz belőle, de éreztem, hogy szeretné is. Én csak annyit éreztem, hogy ez segíteni fog. Barátoknak elmondani mit éltünk át több mint 2 év alatt. Nem tudtam mit fogok mondani, hogyan kell ezt csinálni, csak körvonala volt meg, hogy 3 kor van a találka, gyülekezünk, beszélgetünk, s kb 4 körül vetítünk, aztán ismét beszélgetünk. Ennyi volt a körvonal. Bennem csak az ismeretlen helyzet miatti izgalom volt talán, hogy ezt szépen levezessem, kereknek tűnjön minden, s valami jóval emlékezzünk vissza rá. Mint a baráti esküvő volt. Egyedi volt, és különleges. Sejtettem, hogy kettőnk közül nekem kell beszélni (egyébként is legtöbbet így van), de azt is sejtettem, hogy Andi is fog segíteni benne. 

Szóval kocsiba ültünk, elmentünk Szilviért, s együtt kimentünk a nagyerdőre. Mivel korán érkeztünk, így még a napsütésben kisétáltunk a tó mellé, ekkor futott be Szandi is, s pár perc napozás után visszasétáltunk. A szép hóba Andi készített egy hóangyalkát is, bár kemény volt a hó, így küzdött vele, de szép lett. A helyszín az Alfa és omega kávézó volt, szeretjük azt a helyet, talán azért mert korábban majdnem az egyedüli volt, ahol nem lehetett dohányozni, kényelmes kanapék vannak, finom a forrócsoki, s jóba vagyunk a bérlő sráccal. Ott volt Andi 30-dik meglepetés bulija is... Kicsit átrendeztük a helyet, előkészülve a vetítésre, beállítottuk a gépeket a vetítéshez, stb. S lassan jöttek az emberek. Ez eleinte szorongós rész volt, s éreztem is, de kezeltem. Éreztem, hogy annak is nehéz aki bejön, de nekünk is. Mivel egymásnak sok ismeretlen jött, így nekik az a kellemetlen, hogy most mutatkozzanak-e be, vagy sem másoknak, de aki úgy érezte, az bemutatkozott, s volt aki nem, nem láttam, hogy gond lenne. Viszont öleléssel fogadtuk az eljövőket. S nem volt sírás, talán könnyes szem, de mindenki félő boldogsággal jött, lehet annak szólt a boldogság, hogy látnak, a félelem meg annak, hogy mi lesz itt. De szépen lassan csorogtak az emberek, s telt az idő. Andit egy központi helyre ültettem kanapéra, hogy jól lássa a vetítést, illetve, hogy középpontba legyen. Az ismerős anyukák pedig körbevették, s támogatták, ami jól esett neki, s nekem is, hiszen ez fontos. Az eljövőkkel beszélgettem röviden, szerintem mindenkivel tudtam valami rövidet, de nem azért tettem, mert ez így szokás, hanem csak jött, valami személyes mindenki irányába, mégha csak annyi volt, hogy köszönöm. Mindenkibe éreztem egyfajta félelmet, hogy mi lesz itt, illetve egyfajta kíváncsiságot...

4 előtt nem sokkal már úgy éreztem többen nem fognak jönni, így elkezdtem a történetet. Nem tudnám megmondani miről beszéltem, csak jött magától. Szerencsére nekem ez soha nem jelentett gondot. Lehet nem mindig voltam világos, követhető, de ezt is megszokták az emberek, s hát ez nem egy olyan helyzet, téma, ami mindennapos lenne. S beszéltem arról, hogy miért vagyunk itt. S tiszta lett számomra, már előtte is tisztult a kép, de ott kimondva éreztem, hogy igen. Azért vagyunk itt, hogy meséljünk másoknak, illetve egy másik fontos dolog miatt. A mi kultúránk nem tudja a halál témát kezelni, az emberek nem tudják hogy mit mondjanak mikor találkoznak velünk, viszont nekünk szükségünk van erre, s ez alkalom által láthatják itt vagyunk, "jól" vagyunk, s igenis kell az emberi kapcsolat, beszélgetés. S ez az alkalom bennük is egy gátat old fel, hogy ezután könnyebben tudnak keresni minket. Nem tudom mennyire világos amit leírtam, csak remélem. Mert volt olyan este a héten, amikor is valakivel nagyon szívesen beszéltünk volna, de nem tudtunk olyan embert, akihez el tudnánk menni. S ez fájó. Mert a legtöbb ismerős gyermekes, ami érthető is, hiszen ilyen barátok voltak többen, de még egyelőre gyerekek találkozására nem vagyunk felkészülve. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekek nem tudom hogyan fogadnának minket, mit mondtak nekik a szülők, stb. S bennük mit hagy ez az esemény, majd erről is később... De még skypeon se találtunk olyan embert, akivel beszélhetnénk, s ez fájdalmas. Tényleg az. Tudom, s érzem, hogy sok őszinte barátunk van, de most valahogy mégse volt ott senki akkor...  Ez volt talán szerda vagy csütörtök este.

A mondandóm lassan elfogyott, s éreztem a képek ideje jött el. Azért többet beszéltem, nemcsak arról, hogy kell a kapcsolat, hanem másról is, de ez most teljes emlékezetkiesés számomra... De biztos jó volt :) Bár néha küzdöttem a könnyeimmel, de tudtam ennek még nincs itt az ideje...

A képeket kommentálgattam. Annak örültem, hogy már az elején néha segített Andi egy-két kép történeténél, pl a hármas gesztenyénél. Ott kezdtük ahol Csenge fogant, majd a születése, pár kezdeti kép, s számunkra meghatározó első események. Első itthoni ölben alvás, első lekakilás, első séta, első kendőzés, első fürdetés, első családi biciklizés, stb. Mind olyan élmény ami kellemes, bárki számára, még akkor is ha nincs gyermeke. S a történet lassan közeledett a jelenhez. Itt már voltak pillanatok, melyeknél elszorult a szívem, s küzdöttem, hogy Csenge emlékéhez méltón tudjam elmesélni, folytatni. Most van az első könnyes érzésem mióta írom ezt a bejegyzést. Korábban már az elején megtörtént... De a második születésnapos képeknél éreztem, egyre nehezebb. Hiszen október 24-én volt két éves, s az nem volt olyan régen. S látni, hogy milyen boldogok voltunk... S hogy Ő milyen boldog volt. Szerencsére egyre kevesebbet jut eszembe az utolsó hét, s egyre többet van a fejembe ezek a képek róla. Jött a karácsony, s az utolsó képeknél már nagyon küzdöttem. Láttam, s éreztem a könnyes tekinteteket, de mindenki visszafogta magát, mert lehet úgy érezték enélkül is nehéz lehet nekünk. S az. Képek végén tartottunk egy kis szünetet a kisfilmek előtt. Ez kellett is, hiszen majdnem egy órás lett a képbeszámoló, s tudtam, hogy a videók többet fognak adni érzésben (bár jobb lett volna megvágni a videókat egy rövid filmé, de nem is nagyon értek hozzá, meg nem volt rá időm, lehet egyszer megteszem). Kis hatásszünet után folytattuk a kisfilmekkel. Nagyon nehéz volt megválogatni, mik kerüljenek bele, szerencsére sok élményünk van tőle megörökítve. Első biciklizés, jóízű étkezés, vagy éppen reggeli ébredés. Nekünk élmény. De szerintem a többiek is ízelítőt kaptak belőle. Táncolások, és a sok öröm, melyet megosztott velünk. S itt is ugyanaz volt a helyzet, mint a képeknél, ahogy közeledtünk a végéhez, egyre nehezebb lett. Az egyik nagyon fájó rész számomra, mikor is 2 születésnapi ajándékát bontja ki. S ekkor odamegyek hozzá, s ezt mondom: Isten éltessen sokáig erőben-egészségben... Ez kimondhatatlanul fáj, mert tényleg őszintén gondoltam. Már egy jó ideje csak ezt kívánom az embereknek, mert az egészség a legfontosabb. S vajon érezte-e, hogy ezt kívánom neki? S tudta-e, hogy nem lesz több ilyen? Vele...

Utolsó videó a mostani karácsonyi ajándékátadás volt. Amikor is 2,5 órás alvás után felébredt, s örült a csúszdának, s maga módján beszélgetett velünk... Azt sajnálom, hogy nem tettem be utolsónak azt a videót, amit már itt többször, Az igazi boldogság:

Számunkra ez az igazi boldogság, mégha ez a múlt is. S most már le tudom írni ezt is, bár könnyeimmel küzdök most is... Tényleg nagyon szerencsések vagyunk, hogy egy ilyen lányunk volt. Csak adta Önmagát: szeretett önzetlenül...

A képvetítés szünetében elmondtam egy érzésem, hogy azt hittem többen jönnek el. S vannak emberek, akik azt hittem itt lesznek. Akkor szinte indult egy beszélgetés, hogy hát ez mindenkinek nehéz helyzet, s ezért nincsenek itt. S mondhatni közös beszéddel ez kicsit jobb lett. Valaki (persze tudom ki) pedig azt mondta, hogy időt kell nekik is adnom, nekik se könnyű. Erre is visszatérek még.

A vetítés végén sírásomat legyőzve újra beszéltem. Tudtam, nem lehet így vége. Nem tudtam hogyan legyen vége, csak azt éreztem, ez nem az, hogy sírok, s csöndbe vagyok, s valahogy mindenki elmegy... S éreztem, hogy pozitívan kell befejezni, mint amilyen Csenge jelleme is volt. S ismét beszéltem olyan dolgokról, melyekre nem emlékszem. Nem azért mert blokk az agyam egy részében, hanem mert biztos olyanokat mondtam, amiket itt már korábban leírtam. S beszéltem pocaklakóról is, mert nagyon fontos a számunkra. S nagy támaszunk. Andi mondta, hogy amikor nagyon mélyen vagyunk, mindig jelentkezik, s jelzi hogy itt van, s ez nagy erőt ad mindkettőnk számára.

Beszédem azzal zártam, hogy elmondtam, szeretem a feleségem, s ott leszek mellette mindig. Ez azért fontos, mert a mai világban nem mondanak ki nyíltan emberek dolgokat, főleg nem érzéseket. Ha valaki bókol valami kedveset, akkor azt gondolják, hogy mit akar, vagy szívat. Egyik barátom mondta, hogy megtanult valamit üzleti élete során. Mikor felhívják, hogy 2 dolgot szeretnének megbeszélni, akkor ő tudja, hogy a második mindig fontosabb. S igaza van, ezért szoktam én az első fontossal kezdeni :) Szerintem most ez a sor jól esik neki, miközben olvassa. S rengeteg ilyen van itt ezen a blogon, melyben másoktól tanult valamit idézek, s ez nekik biztosan jó. Szóval mindenkit arra buzdítok, hogy merjen az érzéseiről őszintén beszélni, s tudja értékelni a bókot mellékes gondolatok nélkül fogadni. Szóval miután elmondtam, hogy szeretem a feleségem, odamentem, s megöleltem, s együtt sírtunk...

Rövid ideig tartott, s tudtam, hogy a többiekkel is kezdenem kell valamit, így kérdeztem, valaki szeretne-e mondani valamit, de sejtettem, hogy nem lesz ilyen, de úgy éreztem, meg kell kérdeznem. S mondtam, hogy ezzel vége az eltervezett résznek, számomra így lett kerek minden, s ekkor éreztem, hogy jól sikerült. Kerek lett az egész, méltó Csenge emlékének...

S remélem azoknak is kerek volt, akik ott voltak, s végighallgattak minket. Azt éreztem, hogy nekik is egy megkönnyebbülés volt, kezdeti félelmük eltűnt, s valami nyugalom került a helyére. Remélem. Számomra ez így jött le, s ezért tudok írni most hajnali 4 órakor is. Andi még mindig alszik, s ez jót jelent számomra.

S jöttek emberek hozzánk beszélgetni, elköszönni, megköszönni ezt az eseményt. Sokan jönnek azzal, hogy ez milyen kemény, hogy így beszélünk róla, így tartjuk magunkat. De ez semmiség, csak jön belőlünk, illetve Csenge adja ezt az erőt, Ő maga, egy Vándormadár... egy vörösbegy...

Sajnálom, hogy nem jöttek el többen, mert talán féltek, szerintem lemaradtak valamiről, mely nekik is segített volna. De megértem, s elfogadom, tiszteletben tartom. Tényleg nehéz lehet nekik is kezelni a helyzetet. Mi lesz vajon ott? Mi van ha csak én sírom el magam? Hogyan kezeljem a helyzetet? Ezek félelmek, melyeket nehéz leküzdeni, időt kell neki adni. Annyit szeretnék mondani, hogy mindenkinek időt adok, számomra/számunkra nincs neheztelés. Csak őszinteséget kérünk, ennyi. Jelenlévőktől őszinteséget kaptunk elváláskor. Elköszönéskor éreztem: szeretnek minket úgy ahogy vagyunk. S ez jóleső érzés. Lassan elfogytak az emberek, nem tudom mit éreznek ezek után. Csak remélem, hogy nekik is könnyebb lett, tudnak majd jól aludni, mert hát aki ezt a blogot elolvassa, ezt a történetet követi, szerintem mind rosszabbul alszik, s ezt sajnálom, nem ez a célom. Azért írom, mert tudom, hogy kijövünk ebből, s látható lesz az íráson keresztül hogyan megyünk ezen keresztül, s talán másoknak segít. Ezért írom, így akarok valami adni abból a sok jóból, s örömből melyet kaptam Csengétől...

S hazafele jövet éreztem, valami ismét jobb lett. Azt hiszem ez érezhető is. Tudom lesznek mély pontok még, de azt hiszem a szűk spirális alagút végén átbújtam egy szűk, fájdalmas lyukon, s most valami táguló térbe kerültem. Nem tudom mi lesz ezután, jelennek élek. Biztos nehéz lesz elfoglaltságot találni, de lassan kialakul...

Mindenkit arra kérek, élje meg jobban a jelent, értékelje azt ami van, gondolkozzon el ezen.

S azzal zárom mostani írásom, hogy jó egészséget kívánjak mindenkinek...

Szerző: DrGonzo