... és írok ...

2012.02.17. 09:48

Péntek reggel van. Sok minden van a fejembe, aminek csak részleteit tudom leírni. Sokszor gondolom úgy, hogy hangos naplót kellene vezetni, mármint egy diktofonra felvenni a mondandóimat, mert a gondolataim sebességét az ujjaim nem tudják követni, s csak megakasztanak. Mindegy.

Nem tudom melyik szállal kezdjem... Talán kezdeném Editnél... Tegnap este el tudott hozzánk jönni beszélgetni. Előtte azon agyaltunk, hogy mit is szeretnénk tőle kérdezni, de igazán nem jutottunk sehova, csak annyit, hogy majd jön valami biztosan. Hozott nekünk egy kis emléktárgyat, melybe 3 rózsa van gravírozva, s mikor ezt vette nekünk, akkor hívtam éppen telefonon. Megható ilyet hallani, főleg mástól hallani... Ültünk, s eleinte pocaklakóról beszélgettünk, hogy van, mi van vele. Aztán lassan átsodródtunk mélyebb vizekre... Olyan ez, mint amikor mész egy ismeretlen tóba befele, s nem tudod hol van az a pont, ahol már nem ér le a lábad, s úsznod kell, s miután úszol már nem érdekel a mélység alattad, vagyis érdekel, de bízol magadban mert tudod, hogy fent maradsz... Szóval jöttek kérdések, melyeket Edit őszintén megválaszolt, s látszott benne is rengeteg kérdés kavarog, melyeket részben próbál helyre tenni. Nagyon nehéz neki is ezt megélni, átélni. Igazán nem is tudom, hogyan lehet ezt csinálni. Valami megfoghatatlan támasz kell hozzá... Egyre bentebb kerültünk a vízen, lassan haladtunk a történetben, s egyre fájóbb részek érkeztek el ismét, s újra megéltük azt ami történt. Nem írok többet erről, mert ez nem blogra való. Embereknek tudok majd róla beszélni, másoknak viszont nem. De el kell mesélnem valami fájót, amit eddig nem írtam le. Csenge utolsó estéjéről van szó. Akkor este egy "furcsa" karakterű ápolónő foglalkozott Csengével. Mielőtt tovább mennék, le kell írnom, hogy mikor mentőztem, akkor is láttam embereket akik tényleg oda valók, s akik nem, csak valamit csinálni kell, s már akkor is megéreztem az emberek testbeszédét. Nos itt a nővérkék legtöbbje nagy segítséget jelentett, a helyzethez képest megnyugtató bánásmódjuk, őszinteségük. Nekik is nagyon nehéz lehet a szülők élethelyzetét kezelni, nem biztatni őket, nem elszomorítani, stb. Nagyon rutinosan tesznek dolgokat, ami nem könnyű, mert aki intenzívre kerül, ott ez is megtörténhet, ami velünk... Visszatérve a furcsa nővérhez - Andi többet élt át vele mint én azon az estén, s csak részleteit láttam. Nem volt jó az kis ujján a monitorjelző, s hát bántón közölte Andival, hogy ez így nem jó anyuka. Ezután hozott másikat, de az se volt megfelelő, mintha Csenge tehetne róla... Aztán jött egy szájon át adható gyógyszerrel, amit felajánlott Andinak hogy adja be Csengének. Korábban másik nővérke kérdezte tőlünk hogyan legyen a gyógyszer beadása (injekcióba egy kis adag folyadék), s nagyon segítőkész volt, megvárta amíg felültetjük törékeny, meggyötört testű lányunkat, s megmondjuk neki, hogy ez segíteni fog neki, ezért kellett felülnünk, s még maga módján kicsit ellenkezett is Csenge, de elfogadta, hogy ezt miértünk teszi meg, a családért... Korábbi esetekkor érezhető volt a nővérkék beleélése a helyzetbe, s türelmük, amit köszönök nekik. S ez a nővér miután Andi közölte, hogy ő nem tudja beadni neki, egyszerűen betolta Csenge szájába a gyógyszert, érzések nélkül. Igen, tudom, mentőztem, s láttam, hogy így is lehet helyzeteket megoldani, de nem szülők előtt, akik ott akkor igazi fájdalommal küzdenek, s minden reményüket abba adják, hogy gyermekük meg fog gyógyulni. Így nem is szóltam a nővérkének, hogy finomabban is lehetne. Elfogadtam. Később ezt még megtrónfolta, azzal, hogy a lábán lévő vérnyomásmérő kábele beleakadt Csenge kislábába, be volt takarva, mert rázkódott a teste, ő meg csak húzogatta a kábelt, mintha nem egy élő lény lenne előtte, hanem valami személytelen tárgy... S nem tudja mit jelent most is nekünk Ő... Ekkor kitakartam a lábát, kivettem a kábelt, s megoldottam a helyzetet. Nem bántom, ez az ő élete, de ilyen ember ne dolgozzon ilyen helyen. Ha problémája van, akkor menjen vele orvoshoz, nem szégyen ez. Menjen olyan osztályra nővérnek, ahol ilyennel nem találkozik, bár mindenhol belefut, mert ezt empátiának nevezik, s nagy szükség van rá az életben, de a nővér szakmában pedig nélkülözhetetlen. Andival hazafele azt beszéltük, hogy milyen pokróc módra bánt Csengével (korábban még nem láttuk ezt a nővért), ha vannak gyerekei, hát nagyon sajnáljuk a gyerekeit, bár biztosra vettük, hogy nincs, mert akkor nem így viselkedett volna. S így utólag nagyon fájó, hogy Csenge utolsó estéjén egy ilyen ember így bánt vele. S most is nagyon nehéz feldolgozni, mi is történt. Csenge elköszönt tőlünk, megvárta amíg elmegyünk, hogy ne kelljen átélnünk vele a távozást... (nagyon sírok, s keresem a szavakat, nem tudom a jó megfogalmazást). A lányunk, akinek nem volt olyan estéje egészen az utolsó 2 éjszakáig, hogy ne legyen mellette vagy Andi vagy én, ezt kellett megélnie egyedül, hogy egy majomketrecben aludjon, nem voltunk ott vele, még így is bántak vele, s ezt mind sírás nélkül tűrte, felfoghatatlan.............. Hogy volt benne ennyi erő, kitartás? Elment, s tudta előre, s nem akarta, hogy ott legyünk, ezzel is megkímélve minket valamitől, egy fájdalomtól... Remélem elolvassa ezeket a sorokat, s magába tekint ezek után. A helyzeten már nem változtat elmúlt, de gondolkodjon el rajta, értékelje, s ezután ne tegyen ilyet, mert fájdalmas, s embertelen. Lehet ettől változik meg, bár van egy olyan érzésem, hogy ettől még csak makacsabb lesz, s majd megmagyarázza, hogy ez nem így volt. S nem látja be, hogy megbocsátani jobb, mint dacolni ellene. Nem változik meg ettől a történet, de tanulhat belőle, Csenge már megbocsátott akkor hiszen, tudta, hogy letesz valamit hamarosan, mely a legnagyobb áldozat, felajánlás - elhagyja ezt a földi létet, s itt hagy minket. Mi járhatott a fejében, a gondolataiban? Hogy dolgozta fel, hogy Ő most elmegy közülünk. Leírhatatlan, nincs rá szó, s még érzés se...

Miután Editet lekísértem a spar parkolójába a kocsihoz, egyedül sétáltam haza, s sírtam, s leengedtem jobb kezem, s mondtam, hogy keze, mármint adja Csenge a kezét, s vele sétáltam, illetve felemeltem kezeim, mint amikor a nyakamba volt Csenge, s a kéztartástól visszatért az érzés, hogy itt ül a nyakamba... S énekeltem volna a sárgán virágzik a tök című kisdalt, amit nagyon sokat énekeltem neki mikor a nyakamba volt, s mikor a csuklásos részhez érkeztem, mindig megrogyasztottam a lábam, s Ő meg csak kacagott rajta, s kérte újra, és újra, s bárcsak csinálhatnám újra vele, s hallanám a kacagását...

Szerda délután voltunk Hajninál, a szonográfusunknál, s megnéztük pocaklakót :) Közel 20 perces videót készített nekünk Róla. Megmutatott mindent, elmagyarázott alaposan, s szerencsére minden rendben van vele, méretei megfelelőek, szépen fejlődik. Hajni elmondta, hogy élete egyik legnehezebb vizsgálata a miénk volt múlt héten. 12 hetesen voltunk nála Csengével is, s akkor minden rendben volt. De most félelme volt, hogy mit fog látni, mert ismer minket, tudja mi történt, s félt hogy valami rosszat fog látni. S érthető, anya, illetve nem lehet tudni, milyen hatással van ez egy magzatra. Hiszen az ő dolga sok szép megélt pillanat mellett az, hogy a rosszat észrevegye, s elkerüljön vele hibákat... Mondtuk Andival, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy ilyen emberekkel vagyunk körbevéve, akik szakmailag ennyire felkészültek, gondolok itt Hajnira, Klárira vagy Editre... Azóta már párszor meg is néztük a felvételt Róla :)

Az idő még lassabban telik, s még nehezebb hogy elfoglaltságunk legyen. Jó, hogy vannak emberek, akikkel skypeon tudunk beszélni, mert jól esik. S jól esik maileket olvasni, bár van egy dolog amit egyre többet hallunk, s egyre idegesítőbb. Hogy Csengének ez volt a küldetése, s hogy milyen sokat tanultak ebből az élethelyzetből az emberek. Nekünk fájdalmas, s még most nehéz is, miért kell ez az embereknek, hogy ettől vegyék észre az igazi értéket? Miért Csenge kellett ehhez? Nekünk ettől most nem jobb, de lehet idővel ez széppé teszi, hogy mások tanulnak valamit ebből, valami pozitívat, valami maradandót hagy bennük ez az egész...

S vannak olyan mailek, melyeket jelenleg megmagyarázni nem tudok miért írnak emberek. Nem a rossz szándék vezeti őket, ez biztos, s személytelen a mail, mert nem látod a másik arcát, mimikáját, nem tudod hogy írta, többször előfordul, hogy még egy smiley jelet is félreértelmez az ember, ha olvas egy mailt. Egyelőre nem tudok róla beszélni, s valószínűleg itt sose lesz leírva, de majd tudok róla beszélni valamikor, később. De most kérném, hogy ne érdeklődjetek miatta. Furcsa az ember, mindig kíváncsi rá, hogy mi is lehet az. S mondtam A-t, de nem mondok B-t, nem szándékos, csak egyszerűen ki kell jönnie ennek is...

Azt hiszem a változás egyik része, hogy eltűntek, vagyis nagyon leminimalizálódtak a képzelgéseim. Zuhany alatt, vagy máshol is többször elgondolkoztam, eljátszottam történetekkel. Most ezek száma jelentősen lecsökkent. Másik változás, amit érzek, hogy őszintébb leszek, eddig is az voltam, de most csak megerősített, hogy ennek kell lennem, ebbe nem tudnak csalódni az emberek. Mégha fájdalmas is amit mondok, mondani fogom... S jelenleg érzem, hogy az emberek általi testbeszéd felismerése még erősebb lett bennem, szinte érzem ha valaki nem őszinte, megjátsza magát, vagy a helyzetet. S jól esik beszélnem, de ez is csökkent, visszafogottabb vagyok, nem beszélek már feleslegesen dolgokat... S látom, inkább érzem arcvonásaim átalakulását...

Andit nagyon szeretem, csodálom hogyan küzd, s támogatni fogom mindig is, ahogy eddig tettem, hiszen már korábban tudtam, Ő életem párja, minket egymásnak teremtett a sors...

Szerző: DrGonzo