Nem gondoltam, hogy valaha is blogot fogok írni... De az életünk úgy változott meg egyik napról a másikra, sarkaiból fordult ki a világ, hogy úgy érzem muszáj írnom. Ha csak a fejemben kattognak a gondolatok és villódzanak a képek állandóan, attól megőrülök.

 

Ma este 2 hete már, hogy Csenge elment közülünk. Nem tudom kimondani azt a szót, hogy meghalt, még gondolatban is borzasztó, most mégis leírtam. De nem tudnám egymás mellé tenni a nevét és ezt a szót. Most még nem. Túlságosan végleges, túl rideg az érzés. Ha másképp mondom, talán nem fáj annyira és így még mindig benne van egy kicsit a lehetőség, hogy ez nem végleges állapot. Pedig ésszel nagyon is tudom, hogy az...

 

Újra és újra átélem azt az éjszakát, amikor Gonzo a telefon után bejött a konyhából, itt ültem az ágy szélén, elém állt és rövid ideig nem szólt semmit, csak nézett rám. Kiabáltam, hogy mondja már mi van. És akkor elhangzottak a szavak, amelyek örökre megváltoztatták az életünket: „Csenge már nincs köztünk”. Nem tudom felidézni, mi történt ezután, ordítottam, fogtak az ágyban, anyukám karolta a nyakamat, de annyira próbált ölelni, úgy éreztem megfulladok. Kirohantam a konyhába, levágtam magam a kőre és vergődtem. Aztán egyszer rádöbbentem, hogy nedves a nadrágom. Nagyon megijedtem, azt hittem a babával történt valami, vérzek. De nem az volt. Bepisiltem. Visszamentem a szobába és szétrángattam az ágyat, aztán lefeküdtem és csak sírtam. Kijött az ügyeletes doki, megmérte a vérnyomásom. Feküdtem mozdulatlanul az őrület és a valóság határán. Még az sem érdekelt, hogy a pizsamám nedves, csak reggel vettem fel másikat. Egész éjjel feküdtünk hárman az ágyban, Anyukám, Gonzo és én, két oldalról karoltak és sírtunk.

Azon az éjszakán amikor elment, Csenge kinyitott itthon egy virágot, de csak másnap délután vettem észre. Két orchidea is bimbózott és mindig nézegettük, hogy lesznek rajta szép virágok. Tavaly tavasszal és nyáron is virágoztak, nagy boldogsággal nézegette őket Csenge. Az az orchidea, amelyik később hullatta el a virágai, az nyílt ki most is. Ugyanazon a száron hozott új hajtást és kevés bimbó volt rajta. Most már biztos vagyok benne, hogy a többi bimbó nem fog kinyílni, ez az egy virág lesz rajta, Csenge virága. Ez az a virág.

 

Csaponganak a gondolataim, nem tudom hogy folytassam.

Nagyon nehéz feldolgoznom az élete utolsó hetét. Nem lehettem vele, csak nagyon keveset. Pedig soha nem voltunk egymás nélkül. Mindenhová együtt mentünk, együtt aludtunk, együtt fürödtünk, egy tányérból ettünk. Mint két kismajom. Legtöbbször még az orvoshoz is vittem magammal vagy „elszöktem” olyankor itthonról. Nyár végén szemészetre kellett mennem, begyulladt a szemem a pollenektől, alig bírtam kinyitni. Akkor lett szobatiszta és még nem volt biztos a dolog, hát vittük magunkkal a bilit szatyorban. De nem volt rá szükség, végig tartotta a pisit ügyesen. Amíg vizsgáltak, állt mellettem és ijedten nézte, mit csinálnak velem.

 

Szóval nagyon nehéz az az utolsó hét, volt nap amikor nem is láttam, mert az orvosok azt tanácsolták, inkább ne menjek be hozzájuk, nehogy valamit elkapjak/kapjunk. Ha most ezt utólag végiggondolom, azt mondom nem érdekelt volna semmi, csak vele lehessek. Mikor első este, vasárnap bementem, melléfeküdtem az ágyba és pont bejött a nővér. Rámszólt, nehogy cicit adjak neki. Mondtam, hogy úgysem jön már belőle tejcsi, nem azért szopizik. De akkor nem is kérte. Nem is próbálkozott, nem volt hozzá ereje, nem is tudom. A fertőzőn Gonzonak ilyen "hülye tankönyvi dumát" próbáltak beadni, hogy majd az ott töltött pár nap alatt leszokik a ciciről, jobb is lesz neki, mert he előtej kezd termelődni, akkor az már nem olyan ízű lesz, mint amit ő megszokott és megrázkódtatás lesz számára. Szerintem ez hülyeség, ha nem ízlik neki, elválasztja magát. Amikor szerda este átkerültünk az intenzív osztályra, befektették a rácsos ágyba - ami számomra olyan volt, mint egy majomketrec és a szívem szakadt belé, hogy ott kell majd tölteni egyedül az éjszakát, egy üres kórteremben, monitor és mindenféle berendezések között – és miután ellátták, kivettem az ölembe. Akkor utoljára kért cicit, de olyan nagy volt a jövés-menés körülöttünk, mondtam neki, hogy most nem tudok adni. És elfogadta. Bárcsak ne törődtem volna semmi mással, csak megszoptattam volna, ha tudtam volna, hogy ez lesz mindkettőnk életében az utolsó lehetőség... Nagyon nehéz volt otthagyni egyedül azon az estén, arra gondoltam, ha felébred éjszaka és nem leszünk ott mellette egyiken sem, egy vadidegen, rideg helyen, vajon mit fog érezni. Cserbenhagytam... Bárcsak ne törődtem volna azzal, ki mit mond, csak ragaszkodtam volna hozzá, hogy mellette akarok maradni. Mondták, hogy adni fognak neki egy kis nyugtatót, hogy tudjon aludni. Hazajöttünk hát és nehezen, de eltelt az éjszaka, az alvás nem nagyon ment. Reggel 9-re mentünk hozzá. Este még rajta volt a kedvenc Micimackós pizsije, csak a felsőjét vették le, hogy a branülhöz hozzá tudjanak férni. Nem volt csupaszon, a kis atlétája rajta volt és a pizsinadrág, de mondták, hogy lehet pelust fognak ráadni. Reggel már csak a pelenka volt rajta és talán még az atléta, és megkatéterezték. A pizsije az ágy végére volt téve a rácsra és mondogatta, hogy „pizsi, pizsi”. Szerette volna felvenni, imádott pizsamában lenni, egész nap is lett volna abban itthon. Mondtuk neki, hogy most nem tudjuk felvenni, el is pakoltuk a pizsit, hogy ne lássa, mert tényleg nem lehetett ráadni. Nem ehetett és ihatott semmit azon a délelőttön, a műtét miatt. Szegény állandóan inni kért, százszor is elmondta „inni, inni” és majd' belészakadt a szívem, hogy mindannyiszor azt kellett mondanom neki, most nem ihatunk. Azt a délelőttöt nagyon rosszul viseltem, folyton elsírtam magam, ezért hazaküldtek, mondván egyikünknek se jó így, Csengének és nekem sem. Amikor kijöttem az intenzívről, pont akkor szálltak ki a mentősök a liftből. Még láttam, ahogy befordulnak az elkülönítő felé, érte jöttek. Sírva szaladtam el, hogy ne lássam őt a hordágyon, mert nem bírtam volna zokogás nélkül. Késő délután hazajött értem Gonzo és felkészített, hogy a nyakában van a két kanül és az egyik szeme ödémás. Valahogy sikerült magam összeszedni, sokat simogattam, még ölbe is vettem talán, vagy csak mellébújtam ahogy feküdt az ágyon és sokat énekeltünk. Nagyon sokszor mondtuk neki, hogy nagyon szeretjük. Ő meg rengetegszer elmondta, hogy „kész” és „haza”. Mondtam neki, még nem vagyunk kész, még meg kell gyógyulni és akkor jöhetünk majd haza. Akkor este is hazajöttünk 9 óra után. Másnap reggel elég soká sikerült bejutni hozzá, mert az ÁNTSZ-től is jött két nő, kérdezősködtek, hogy miket ettünk, mitől lehet az e.coli. Másrészt Csengénél is bent voltak, ki kellett cserélni a nyakában a két kanült nagyobbra, akkor tudtuk meg, hogy dialízisre van szükség, nem működik a kis veséje. Fájdalomcsillapítót kapott, amitől elég kába volt, de bíztattak, hogy rendbe fog jönni. És mi bíztunk is, az utolsó percig. Délelőtt énekeltünk, mesét nézett, bár már nagyon fel volt püffedve a kis teste a sok folyadéktól, a bal szemét szinte alig tudta kinyitni, az ujjai is meg voltak dagadva, nem tudta összecsukni a kezét. A teste meleg volt, a kezei és lábai viszont hidegek. Dél körül elaludt, mi is elmentünk ebédelni. Ebéd után szinte ugyanez volt, hamit kért sokszor, megmelegítette neki a nővér azt az ebédet, amit ott kapott a klinikán, de nem kért belőle egy falatot sem. Nagyon kedves volt velünk az a nővér, mondta, hogy próbáljunk neki nyugodtan adni bármit, amit szeret, joghurtot, túró rudit. Ez mindkettő nagy kedvenc volt és a kocsiban volt is, direkt neki szántuk, Gonzo lement érte. A túró rudiból nem kért, a joghurtból egy nyalást evett. Ez volt az utolsó falat, amit evett életében. Később, este még kért hamit, de akkor már készültek elő a plazmaferezishez, már nem akartam piszkálni, gondoltam majd holnap is hozunk neki. Inni ivott még délután egészen jól és a Bogyós könyvet is nézegettük. Sorolta kik vannak benne: „Kata, Babóca, Bogyó, kacika, giga, csúszda, csijjag”. 4 óra körül megkezdték a dialízist, akkor is kapott egy kis nyugtatót, hogy nem mocorogjon, nehogy elmozduljon a kanül. Hazajöttünk, közben anyukámék is megérkeztek. Megvettünk neki a kapaszkodós wc-ülőkét, gondoltam nagyon fog neki örülni mikor hazajön. Vettünk neki kiskacsákat is, mert az itthoniak már bepenészedtek a víztől. Azt is elterveztem, hogy mire hazajön, sok lufit felfújunk majd, azt is nagyon szerette. Úgy mondta, hogy „busika”. 7 óra után visszamentünk hozzá, de már senki nem kellett rajtam kívül. Csak feküdt, egyszer még kivettük az ágyból, de rögtön visszakéredzkedett, hogy „tenti”. Akárki közeledett is, nyöszörgött, ránézett ugyan anyukámékra, de próbált hadonászni a karjával, hogy hagyják őt békén. Pedig aznap délután még egyszer felült, volt egy kis izgalom is, mert húzgálta magán a csöveket.

Mindig engem szólongatott, ha kicsit eltávolodtam az ágyától, kétségbe volt esve, még az apja sem tudta megvigasztalni. És akkor este gyűjtött még annyi erőt, hogy átöleljen, utoljára. Szólt, hogy „anya... hozzám...” Odabújtam hozzá, felemelte azt a meggyötört csöpp karját és átölelte a nyakamat. És csak öleltük egymást, simogattam, puszilgattam és minden percben elmondtam neki, hogy nagyon szeretem. Nem sokkal ezután hazajöttünk és nem sokkal ezután Csenge feladta a küzdelmet... És én nem is éreztem, hogy baj történt. Mikor késő este lefeküdtem, láttam Gonzo telefonján a 3 nem fogadott hívást ugyanarról a számról, de nem foglalkoztam vele, kikapcsoltam. Nagyon nehezen tudtam elaludni, anyukám horkolt, nekem pedig furcsán fájt a hasam, kicsit aggódtam is. Éjszaka fél 2-kor ébredtünk fel és akkor láttam az 5 nem fogadott hívást a telefonomon ugyanarról a számról. Mindannyian sejtettük, hogy baj van, de azt nem, hogy ekkora...

 

És most gyötör a bűntudat, hogy életének ebben a legnehezebb napjaiban nem voltam vele eleget, akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám... Hát milyen anya vagyok én? Amikor erről beszélünk, utána rájövünk, hogy valószínűleg ő akarta, hogy így legyen. Hogy azokban az utolsó percekben ne legyünk már ott, ne lássuk mi történik. Azt is tudjuk ésszel, hogy ha kijött volna a klinikáról, akkor sem biztos, hogy teljesen felépült volna. Azt is borzasztó lett volna megélni, hogy a gyönyörű, egészséges, boldog, okos gyermekünkből ki lett volna. De ennél borzasztóbb nincs, mint ami most van. Ez ami most van, talán csak neki jó, mert nem szenved már. Mert nagyon sokat szenvedhetett. És mégis olyan bátran viselte az egészet, olyan erős volt, alig nyöszörgött, nem is sírt. Mintha csak tudná, mi vár rá és beletörődött volna.

Állandóan őt keresem mindenhol, várom, hogy egyszer csak beszalad a szobába nevetve és elkezd csúszdázni és bebújik az ágy alá a begurult labdákért.

Szeretném megölelni, megsimogatni a puha, selymes meleg bőrét, beletúrni a hajába, puszilgatni, megszoptatni. Bárcsak odasúgná este, mikor lefekszünk, hogy „cici” és „hozzám” és mellém bújna. Szoptatnám, egész éjszaka is, nem érdekelne fáj-e vagy sem. Csak tehetném még egyszer az életben... De már nem tehetem soha, soha, soha, SOHA, SOHA, SOHA, SOHA! Szinte megtébolyodok ezektől a gondolatoktól, a tudattól, hogy a teste már élettelen, akkor is ha tudom, hogy ez csak az anyagi teste és a lelke valahol szabadon szárnyal a madárkákkal együtt, akiket annyira szeretett. Vagy éppen itt van velünk.

Mindezek a történések nekem a „születésnapi ajándékaim” voltak ebben az évben. Soha, senkinek nem kívánok ilyen születésnapot.

Gonzo írt életének legnehezebb aláírásáról. Hát nekem pont a születésnapomon kellett megtennem életem legnehezebb aláírását, amikor átvettem Csenge halotti anyakönyvi kivonatát. Ott szerepel rajta a dátum, 2012. február 1. Nehogy valaha is az életben elfelejtsem, milyen leckét kaptunk az élettől. Nem tudjuk felfogni, miért történhetett ez. Annyira szerettük őt és szeretjük most is, amennyire csak ember szeretheti a gyermekét. Mindent megadtam neki, ami tőlem tellett. Szoptattam, még most is, 2 éves kora után is, pedig annyian próbáltak lebeszélni róla minket, nem törődtem vele. Boldogan készültem a tandem szopira. Hordoztam kendőben elöl, amíg pici volt, később a hátamon. Soha nem helyeztem a saját érdekeimet az övé elé. Akkor meg miért történik ez velünk? Mit követtünk el ebben az életben, amiért így kell bűnhődnünk és egy 2 éves kislánynak kell áldozatul esnie? MMMMIIIIÉÉÉÉÉRRRTTTT??????

 

2012. február 7-én elérkezett eddigi életünk legnehezebb napja. Vagyis a kettő közül az egyik legnehezebb. Végső búcsút kellett vennünk elsőszülött gyermekünktől, Csengétől. Reggel összekészítettük az útravalóját, enni- és innivalót, legkedvesebb játékait és egy Bogyós könyvet. Egy hétig gondolkoztam rajta, nehogy valamit kihagyjak, szépen összeraktam magamban, mik is lesznek azok. És még így is van, amit kihagytam.

Fél 11 előtt már ott voltunk a ravatalozónál, pár perc várakozás után megszólalt az ismerős zene, amiket összeválogattunk. És akkor szóltak, hogy menjünk be azonosítani. Nagyon féltem. Nagyon megrázó volt a látvány, rosszabb, mint amire számítottunk. Én szinte alig voltam magamnál, csak térdeltem a koporsó mellett, zokogtam, Gonzo odaadta neki az útravalóját. Látta, hogy gyorsan kell lépni, szólt, hogy zárják le a koporsót. Ezután kinyitották az ajtót és bejöhetett mindenki más. Anyukámék láttam még fürkészték, hátha mégis meg tudják Őt nézni, bár mi előre mondtuk, hogy nem szeretnénk. Remélem belátják majd, hogy így mindenkinek jobb, látták ugyan az utolsó estén, de az a kép el fog halványulni, a szép képek maradnak az emlékeikben.

11 órakor megkezdődött a szertartás, rengeteg virágot kapott Csenge és rengeteg ember kísérte Őt utolsó útjára. Mire teljesen vége lett a szertartásnak, csak mi, a szűk család maradtunk a sírnál, már majdnem ¾ 1 volt. Akkor éreztem csak, hogy teljesen elfagyott a lában, addig semmit nem érzékeltem, az sem érdekelt, hogy süvít a hideg szél.

Másnap elég sok helyen voltunk, többek között a nőgyógyászaton, meglett az afp eredménye. Azért hogy nehogy simán menjenek a dolgok, nem találták a leletet, tiszta ideg voltam. Aznap volt esedékes a 18 hetes ultrahang. A babánk méretei pont ugyanakkorák, mint Csengének voltak ennyi idősen, minden rendben van vele. Milyen nagy életerő kell ahhoz, hogy ez a kicsi ember ilyen megrázkódtatásban is úgy tudjon fejlődni, ahogy kell. Pedig ő is sír velünk minden nap. Milyen kegyetlen fintora ez a sorsnak, hogy egyik nap elsiratjuk az első gyermekünket és másnap már a másodiknak „kell örülni”. Ne értsen félre senki, nagyon boldog vagyok, hogy ő itt van, de ezt most nem tudom máshogy kifejezni. Nélküle és Gonzo nélkül összeroppannék.. Így is azt érzem sokszor, hogy én nem akarok Csenge nélkül létezni, én Őt akarom és egy örökkévalóság lesz az életünk nélküle...

Azon a napon - szerdán - nem voltunk a temetőben, tegnap és ma igen. Nagyon rossz érzés ott állni a sír mellett és arra gondolni, hogy az élettelen teste ott fekszik valahol mélyen a földben a lábunk alatt. Soha nem gondoltam még erre ezelőtt a temetőben.

Nem tudom mikor fogjuk tudni Őt elengedni. Talán könnyebbek lesznek kicsit a mindennapjaink, ha megszületik a kisbabánk. Mert most baromi nehezen telnek a napok. A táska, amiben Csenge holmijai vannak, még mindig ott áll az előszobában, képtelen vagyok kipakolni belőle, nem tudom kimosni a ruhácskáit. Mert így egy kicsit még benne van, itt van velünk. A kispohara, amibő utoljára ivott a klinikán, ott áll a konyhapulton, maszatosan a nyálától... nem bírom elmosogatni...

És fogalmam sincs mi lesz velem, mit fogok csinálni, amikor itthon maradok egyedül, a négy fal között a gondolataimmal...

Szerző: andikuci