... az élet adja magát ...

2013.10.24. 22:08

Ma esti írásomnak sok aktualitása van. Régen írtam az oldalara, amit már páran jeleztek. Nem egyszerű mit írni.

Mostani írásom jelentős része Kincsővel kezdődik, mely később belefut Csenge történetébe...

Keresem gondolataim fonalát, hogy írni tudjak, sok gondolat kavarog a fejemben amit szeretnék leírni, de valahogy jó lenne formát adni neki. Nem egyszerű.

Talán ott kezdem, hogy ma lenne Csenge 4 éves... s boldog nap helyett részben szomorúan telt, illetve mindig is egy szomorú nap lesz számunkra.

De egy kicsit visszamennék az időben a múlt hét csütörtökre. Délelőtt Kincső hirtelen lefejelt a székről a konyhában. Lett is nagy sírás (gondolom, nem voltam itthon, melóztam), Andi fel is hívott, kérdeztem, hogy rendben van e, mondta hogy rendben, de nagyot esett, s jönnek a városba megmutatják magukat. Bent a cégnél ránéztem, s hát látszott valami a homlokán, de nem tűnt vészesnek, nevetett, jó közérzete volt láthatóan. Meg is nyugodtam. Délután viszont mikor hazaértem, láttam, hogy púpos a homloka, nem vészesen, de jobban látszott, illetve enyhén be is volt lilulva. Azt elfelejtettem említeni, hogy Andi sok idő után egy barátnőjével csütörtök estére beszélte le a mozit, s már nagyon várta. Felhívtam a doktornő ismerőst, s elmondtam mit látok, mire figyeljek, de részben megnyugtatott, hogy az első 6 óra a kritikus, aztán csak a homlokán a puplit kell figyelni. Így mondtam Andinak, hogy menjen nyugodtan moziba, de előtte még elmentem futni. Szokatlanul gyors tempót toltam, s közben végig kattogott az agyam mit is csináljak? De szerencsére nem lett semmi komoly gond, Andi elment moziba, inkább azon aggódott, hogy leszünk el 2 órát, de Kincsővel jól megoldottuk a helyzetet, s estére mire hazaért már meg is fürödtünk, vártuk anyát haza.

Aztán pár napja már néha köhögött, mivel korábban kicsit meghűlt, s a takony kezdett eltűnni, viszont helyette lett köhögés, kértem Andit nézesse meg a gyerekorvossal. S hát a doki felírt neki antibiotikumot, meg valami mást. Nem örültünk neki, mindkettőnknek az volt a benyomása nem kéne, de hát orvos mondta... így péntek estétől adtuk Kincsőnek a szirupot, mely hatására már szombaton is több kaka volt, de vasárnap már rendszeresen sokat kakált, s alattomosan csúszott be a gondolatvilágunkba egy rossz érzés... egyre többet láttuk Kincsőt, ahogy erőlködik a kakával, a pelusok száma csak növekedett, s benne az adagok csökkentek, s egyre jobban nyálkásabb lett... egyre pirosabb lett a feneke a sok kakától, s egyre jobban fájt neki minden egyes peluscsere... Rossz érzés volt látni, hogy óránként cserélünk pelust, s nem sokkal rá már megint nyomja, s jött az érzés, ilyet már átéltünk Csengével is (csak ő akkor már bilizett)...

Délután felhívtam ismét a segítő orvosunkat (aki részben őrangyalunk is), s elmondtam neki, hogy aggódni kezdünk Kincső miatt, mondta hagyjuk az antibiotikumot, s adjunk neki protexint, van gyerek változat, melyet rágni kell, hát el is mentünk egyből ilyenért, s örömmel láttuk ahogy elrágja. Szerencsére iszogatott Kincső, jó volt a közérzete, de a pelenkák és a kakanyomások gyakorisága megmaradt. Este már azon voltunk, hogy remélhetőleg nem lesz több alvás előtt, s erre megint nyomni kezdte, s mindketten minden egyes kakanyomásnál aggódni kezdtünk, s láthatóan Kincső is merült kifele, vasárnap már nem nagyon evett...

Éjszaka felébredt szopizni, akkor is két pelenkát cseréltünk rajta... akkor már nehezen ment az alvás, szerencsére Kincső reggelig nyomta.

Reggeli ébredéssel egy óra alatt két pelenkát termelt, s folytatódott az előző nap tovább. Hétfői nap volt, mennem kellett dolgozni, úgy ítéltük meg Andival, hogy szól, ha nem érzi jobbnak a helyzetet, mivel Kincső hangulata jónak tűnt. Bementem dolgozni, de nem volt étvágyam, ráadásul Kincsőnek sikerült az itthoni gépen a netet lelőni, Andi nem tudta visszahozni, de akkor már telefonon mondta, hogy nincs jó érzése, így azonnal hazajöttem, s mondtam, hogy bemegyünk a klinikára, mert be kell mennünk! Andi nagyon paffra került, félelmei jöttek elő, mint ahogy nekem is. Megint bemenni a klinikára, ugyanazzal, hasmenéssel? S mi lesz most? S Kincső minden rezdülésünket érezte.

Kértem Andit, hogy ne sírjon előtte, fogja vissza magát, vagy menjen ki, addig elkészítem Kincsőt az útra. Próbáltam nyugtatni, hogy erre szükség van, lássa orvos, én se örülök neki, hogy oda kell mennünk, aggódok én is, de ha félelmünk miatt későn megyünk, az sokkal rosszabb. Hamar összekaptuk magunkat, kocsiba mondtam Andinak, hogy aggódok, de ő mondta, hogy nagyon fél. Valójában féltem én is, de hát tartani kell magam, viszont mikor kérdezte, hogy mi lesz vele, nem tudtam azt mondani neki, hogy minden rendben lesz, s meg fog gyógyulni, mert ez már egyszer megtörtént, s Csenge nincs közöttünk. Tisztán éreztem, s tudtam, nem mondhatom azt, hogy jobban lesz, csak annyit tudtam biztosan, hogy most itt van a jelen, s azt leszámítva, hogy küzd a sűrű kakákkal, közérzete jó. Kértem, hogy érzéseit nyomja el tudatosan, s a jelenre fókuszáljon, ne arra mi is lehet a történet vége. Félelmeink nem alaptalanok, ezt szinte mindenki érzi, aki tudja mi történt velünk, de annyit mondhatok, benne lenni, megélni más. A Csengével történtek óta néha jár az agyam azon mi lesz velünk x idő múlva, de rájöttem felesleges ezen agyalnom, mert nincs itt a jövő, csak a jelen van, ennek kell élnem, mert nem tudhatom meddig leszünk együtt. Vagy én nem leszek, vagy velük történik valami, ez tiszta, hogy benne van a pakliban. S nincs tartásom ettől, már nem izgulok miatta. Tényleg csak a jelen számít.

Szóval tudatosan elnyomni egy mély érzést, mely életünk eddigi legnagyobb fájdalmát okozta, nem tudom elmondani. Tudtam, hogy Andi próbálja, de nem megy neki, de a helyzethez képest nagyon jól tartotta magát végig.

A gyerekklinikán már várt minket a segítőnk, s mondta, hogy jól néz ki Kincső, nem látszik rajta, hogy gond lenne. Egy vizsgálóba vittek minket (ahol Csengének kimosták a gyomrát még decemberben), már ez is nehéz volt, sokan vettek körbe, s elmondtam mi a helyzet, vittünk reggeli pelusokat, vettek mintát belőle. Egyszer csak megjelent egy dokinő, aki Csenge utolsó estéjén ügyelt, illetve akivel hajnalban telefonon beszéltem akkor... s láttam rajta az együttérzést, és a fájdalmat. Na ott fogott el a sírhatnék, addig jól tartottam magam, ott valami szakadt belül. A jelen lévők közül csak a segítőnk és ez a dokinő értette mit is jelent nekünk ez a helyzet, a többieken láttam az értetlenséget, hogy mi lehet ebben a helyzetben, hiszen a gyerek láthatóan jól van, széklete is mondhatni rendben, de láttam rajtuk érzékelnek valamit, ami a levegőben van, mert mindenki csendben figyelt, s várt. Kérdeztem segítőm, mit gondolnak, mi legyen? Nem akartam hogy bent kelljen maradni, így megbeszéltük, hogy hazamehetünk, ha iszik magától Kincső, akkor nem kell megszúrni infúziót adni neki. S maradtam ennél a verziónál, természetesen ha érzésem az, hogy nincs jó irány, akkor azonnal bejövünk. Ez a rossz tudatos kontrollvesztésem nem tartott sokáig, pár pillanatig, de éreztem régi-mély tudati szintem érintett meg, illetve kavart fel.

Így hazajöttünk, kicsit megnyugodtunk. Kincső iszogatott szép lassan, a kis üvegéből (hasonlóan mint Csenge nála sincs cumis üveg, csak pohár), szépen iszogatott, de keveset (ez részemről azért nem volt megnyugtató, mert Csengével is itattam egyik nap szépen, míg végül kihányta az egészet...).

Elmentünk a városba piacolni, közben párszor kakilt csak, iszogatott, evett, de nagyon keveset. Egy körül el is aludt, s aludt több mint két órát, ami szokatlan is mostanság.

Ébredéskor letörtem, mert azt láttam rajta, hogy cserepes a szája körül (kiszáradás jele), s nem olyan volt, mint a gyógyító alvás, hanem mint aki még fáradtabb, mint alvás előtt, s inni se akart... ráadásul úgy járkált, mint aki ki van merülve, jobbra-balra dőlőngélt... mondtam Andinak, hogy vissza kell mennünk, ez így nincs jól... ezen pillanatnál már jobban aggódtam, mert tudtam hogy infúziót nem ússzuk meg, csak azon agyaltam, hogy elég legyen annyi, s estére itthon legyünk, amit mondtam is Andinak, hogy ne várjunk vele, mert ha később se lesz jobban Kincső, estére rosszabb bemenni...

Mondta, hogy készít neki jázmin rizset, azt nagyon szereti Kincső, bár mondtam neki, hogy szerintem nem fog belőle enni, mivel inni se akart egyáltalán, de Andinak jó volt a megérzése, mert két tál rizset tolt be magába Kincső :) S innen már éreztem, hogy nem lesz gond, jobban van Kincső, csak az alvás utáni kóma volt látható rajta. Ivott is rendesen a rizsikére, s láthatóan jobban volt, de mondtam Andinak, hogy így is bemegyünk, megmutatjuk a segítőnknek, az lesz megnyugvás nekünk is. S szerencsére kijött hozzánk, s mondta, nincs itt semmi gond, jó állapotban van, nevet neki Kincső, nem lesz semmi gond, valószínűleg tényleg az antibiotikum kipucolta a gyomrát (gyógyszer köhögésre, melynek eredménye bélpucolás, el se hiszem, hogy itt tart az orvostudomány). Erről jut eszembe ez a kis mellékes szösszenet:

http://hvg.hu/tudomany/20131020_fantasztikus_egy_15_eves_fiu_fejlesztette

Mondtam, hogy ha nem lett volna a Csenge történet, akkor nem jöttünk volna be, mert van normális érzékelésem, hol van a gond, de Csenge már nincs közöttünk, bár még így is visszagondolva azt hiszem jól csináltam dolgokat, egyet leszámítva, hogy otthagytam utolsó este Csengét magára... mely örök fájdalom marad számomra, mely mindig elszorítja szívem, megindítja könnycsatornáim...

Azt gondolom, ezt az érzést csak én tudom, más senki, azt kell mondjam közelébe se jár, mert ez az én érzésem, az én életlenyomatom eredménye...

Itthon még játszogattam Kincsővel, s szerencsére már kedden mentem dolgozni, némi tartással, de miután beszéltem Andival, s mondta, hogy Kincső játszik, jól van, keveset nyom már, így megnyugodtam, de talán most nyugodtam meg, hogy nincs gond vele.

Ma viszont más érzéssel ébredtünk, ahelyett hogy örülnénk, boldog nap lenne, helyette egy szomorú... Csenge 4 éves lenne. Mit csinálna már vajon? S ezen már nem is szoktam agyalni, mivel sose fogom megtudni, s nem tudhatom meg. Elfogadni tudom csak az állapotot. Nincs feldolgozás, ezt nem lehet feldolgozni, csak elfogadni. Nincs válasz a történtekre.

Ma elmentem vért adni a bem térre. Véradás közben kezembe került egy leírás, melyben csontvelő donorokat keresnek, s azon agyaltam, jelentkezni fogok, hátha segíthetek így valakin...

Kincső déli alvása után kimentünk a temetőbe, vittünk egy szép csokrot, s mécsest gyújtottunk...

Szépen telt a napunk, napsütésben motoroztunk Kincsővel az egyetem előtt, illetve játszottunk, élveztük a pillanatokat vele... a többi meg marad fájdalom, mely egyelőre nem változott, s nem is fog, szerintem...

Valamelyik nap hamarosan írni fogok, remélem, mert van bennem még írni való, de nincs időm, s erőm... viszont szerettem volna írni a blogra Csenge emlékének...

Szerző: DrGonzo