... Anyák napja ...

2013.05.04. 20:08

Régóta jár a fejembe tudat alatt, hogy régen írtam. Még meg se merem nézni mikor utoljára. S talán ezzel sokat el is árulok jelenlegi helyzetemről. Néha azon kapom magam, hogy félek ránézni az oldalra, illetve félek képeket és videókat visszanézni Csengéről. Most is talán igazán az dolgozik bennem, hogy holnap anyák napja… hogyan éli meg Andi mind ezt…

Kincső ma 10 hónapos, s én nem vagyok ott a szokásos esti mérlegelésen, mert bent ügyelek a cégnél. Nagyon sok mindent tudnék írni, sok mindent elmondani, de kezd az az érzésem lenni, ez tényleg a mi történetünk, így akit igazán érdekel az keres.

Sok minden kavarog a fejemben, s nem is tudom hol kezdjem. Talán kezdem azzal, milyen napokat is élünk. Alapvetően jól érzem magam, néha el is szomorít, hogy jól tudom érezni magam, miközben tisztában vagyok azzal, hogy ez egy természetes folyamat. Lassan, de egyre halványabb Csenge emléke. S mikor ilyet leírok, vagy tudatosítok magamban, sírás fog le, hogy lehet ez, hogy itt tartok? Mélyen belül fáj rendesen.

Kincső nagy kincs, ezt csak megerősíti minden nap. Nagyon örülök, hogy itt van velünk. Azonos szülők, így nem csoda, hogy sok külső hasonlóságot látok közte és Csenge között… jellemben eltérőek, viszont ha képeket nézek vissza Kincsőről, amiket mostanában készítek róla, hát néha olyan érzésem van, mintha Csengét látnám… s ilyenkor vegyes érzés fog el, mint írtam jellemben eltér Kincső, így nem fog el olyan érzés, hogy itt van Csenge. S párszor eszembe is jut, mi lenne ha itt lenne Csenge, hogyan játszanának együtt, mi mindent csinálnának már együtt? Annyira nem fájdalmas érzés, mert el se tudom képzelni mi mindent csinálna Csenge már ennyi idősen… furcsa az, hogy Ő megmarad örökre két évesnek, miközben mindig is éreztem, hogy öreg lélek lakik benne, csak nem mertem kimondani. Kincső más habitus, most kezd nyitni a világra, s újra csodálom, milyen szép is ez a folyamat. Nagyon sokat nevet. Múltkor elmentem velük ringatóra. Öröm volt látni Kincsőt ahogy érdeklődik a zene után, ahogy nevet, ahogy riszálja a fenekét. S nagy öröm volt egyben látni azt hogy Andinak milyen öröme van benne, miközben látom minden nap a fájdalmat a szemében, sokat változtunk a történtek óta. Az hogy Kincső ilyen nevetős, azt mutatja számomra, hogy valahol jó úton járunk, de főleg Andi, mivel Kincső ilyen amilyen…

Még hosszasan írhatnék magunkról, Kincsőről, de nem teszem, ez nem Kincsőnek szánt oldal. Írok egy kicsit őszintén, remélem nem veszik magukra az emberek, nem annak szánom, bár sajnos ilyen jellegű tapasztalatot is kapok.

Nagyon nagy öröm számunkra hallani, ha valaki babát vár mostanság, vagy érkezik a kistestvér. Legnagyobb öröm az életben, így csak gratulálni tudunk, s higgyétek el komolyan gondoljuk, még ha csak ennyi is telik tőlünk… elég nehéz azt kezelni – amiről persze senki se tehet – hogy mások együtt vannak, érkeznek a gyerekek, s boldogok. Mi miben vagyunk mások? Miért kell ilyet megélnünk? Mit csináltunk rosszul, hogy ez történik velünk? Ehhez hasonló dolgok járnak ilyenkor a fejünkbe, s ezek után kérlek lássátok, nagy dolog, hogy egyáltalán őszintén tudunk gratulálni… senkitől se irigyeljük az érzést, csak nagyon nehéz lenni ilyenkor.

Az utóbbi időben azt érzem hogy egy lefele menő spirálba haladok, bár a tempó lassú, de mégis lefele megy, akkor érzem úgy hogy változik a dolog, ha otthon vagyok, s látom Kincsőt és Andit. Néha az villan be a fejembe, hogy mi van ha velük is történik valami? S ugyanúgy tehetetlenül fogom szemlélni az eseményeket? Mert teljesen tiszta számomra, hogy ez megtörténhet. Szóval mostanában egyre befele fordulóbb vagyok, nem úgy értem, hogy rossz, csak számomra szokatlan, egy olyan embernek, aki mindig is nyitott volt az emberek irányába, s szerettem kapcsolatokat építeni, embereket megismerni, s ezen keresztül a világot, megtudni hogyan látják a világot, más nézőszöget megismerni, megérteni. Na ez az érzés kezd eltűni belőlem. Már nem vagyok ilyen kíváncsi az emberekre. Igazán próbálok barátkozni, de rá kell jönnöm, mostanában ez nem megy nekem, próbálok kapcsolatokat építeni, úgymond kapaszkodni ezekbe, de nem találok fogást rajta, s elengedem ezeket mint egy kötelet. Próbálkozok, de nem jutok előrébb, ugyanott tartok. Nem hibáztatok senkit se, hiszen senki se tehet róla, s nem is akarom erőltetni se. Próbálkozok egy darabig, aztán leállok vele, mert nem látok visszajelzést, vagy mert nem tudom hogyan kezeljem, ez van. Ezt a tapasztalatot is megélem, milyen is ez az állapot. Valamikor kilépek belőle, de egyelőre benne dagonyázok, s próbálok nem megőrülni tőle, hanem a legjobbat kihozni a megélt dolgokból. Sajnos keveset tudok segíteni másoknak, pedig ezzel is próbálkozok, korábban ezek könnyebben mentek. Meg se gondoltam volna, hogy életemben ilyen megtörténik, hogy ha megkérdezik, van e gyereked, illetve hány, akkor zavarba jövök, s nem értik az emberek miért. S hogy a történtek után ennyire nem lesznek barátaim. Nem haragszok rájuk, ezen már túl vagyok, vagyis nem is haragudtam rájuk igazán csak rosszul esett. Páran maradtak csak. Azok akikkel nem beszéltem azt hiszem nem fogják fel az idő telik, egyre kevésbé látom esélyét, hogy tudok velük beszélni ezek után, illetve hogy akarok e egyáltalán. Fájdalmasan szemlélem a történteket.

Ha kimegyünk a temetőbe a sírnál állva már ritkán tudok sírni, nem is tudok hozzá beszélni. Eleinte talán segített valamit, hogy a sírjához beszéltem, de rájöttem ez csak átmeneti állapot volt. Tisztában vagyok vele, hogy Csenge nincs itt, a teste fekszik a földben, de Ő valahol máshol van, s ez jobb érzés így számomra. A keresztény üdvözülést meg kevésbé tudom elfogadni, de most nem térek ki vallási vonalra. Az égre nézek, s azt remélem gondolataim, érzéseim eljutnak hozzá. Csak remélem, hogy még találkozni fogunk valamikor, valamilyen formában. Lehet nem tudom felfogni, hogy Ő volt, de ebben bízok, hogy nem szűnt meg létezni… s nyitott kérdésként mindig remélem, hogy örül neki, hogy minket választott szülőknek, s méltók voltunk hozzá… Néha fel se tudom fogni, hogy tudtuk átélni ezt. Ezt elképzelni nem lehet, csak átélni, s csak az tudja, hogy milyen, aki meg is élte. A többiek a közelébe sincsenek, szerintem. Felvenni a telefont, s hallgatni egy idegen nő hangját, aki sajnálattal közli veled, hogy lányotokat nem tudták megmenteni… ezt követően ezt elmondanod életed párjának, miközben tisztában vagy vele, hogy szíve alatt hordja a testvérét...

Talán tegnap mondta Andi, hogy másfél évvel ezelőtt tudtuk meg, hogy Kincső érkezik közénk, s akkor milyen más volt az életünk. S most milyen más. Örülünk Kincsőnek, de mindketten tisztában vagyunk vele, hogy nem az az öröm, aminek lennie kéne, még nagyon nehéz Csenge távolléte miatt…

Nem tudom mikor fogok megint írni…

süti beállítások módosítása