... egy év elteltével ...

2013.02.10. 08:00

Régen írtam, valahogy nehéz rávennem magam, sokat kéne írni, talán túl sokat is, így mindig napolom a dolgot. Most viszont érzek némi késztetést, így írok egy keveset.

Hol is kezdjem...

Talán ott, hogy történt nem kevés dolog a legutóbbi bejegyzésem óta. Vannak akik minden nap nézik az oldalt, s várják a fejleményt. Gondolom a közelmúltban többen is várták, hogy írjak, hiszen egy éve történt minden... de inkább visszamennék még a decemberre. Azt hiszem röviden fogok témákat érinteni, mert talán nem is lényeg, bár akkor annak éreztem, de már ez is változóban van bennem.

Szóval valamikor december elején sikerült eljutnunk Swamijihez. Több dolog miatt vegyes volt az esemény számomra. Korábban még azt gondoltam, hogy összeírom miket is szeretnék megkérdezni tőle. Hiszen ő tud dolgokat, s bennem nem kevés kérdés forog még azóta, hiszen egy igazi miértekre kereső embernek tartom magam. Aztán valahogy úgy alakult, hogy nem írtunk össze kérdéseket, mert sejtettem, hogy nem tud ránk sok időt szentelni. Hát azt gondolom, jobb is volt így, mármint hogy nem voltak kérdéseim, csak egy igazi – hol volt az Isten, hogy ezt hagyta, hogy ilyen megtörténjen? Talán ez volt/van a legfontosabb kérdés, mely mint érezhető nem lett megválaszolva... s ebből következik némi zavar is, melyet megpróbálok kifejteni.

Vépre eljutni nem egyszerű, főleg ha az ember ezt egy 5 hónapos gyerekkel teszi meg, így megosztottuk az utat, s már péntek este felmentünk Pestre, barátokhoz, s szombaton utaztunk le Vépre. Délelőtti előadás végére értünk oda, s hirtelen de már bent is találtuk magunkat nála. Éppen valakivel beszélgetett, s kérdezte mit szeretnénk. Hát elmondtuk, hogy Csenge miatt vagyunk itt, s mondta tudja mi történt, s imádkozott a lelkéért, ettől többet nem tudott tenni akkor. Mondta, hogy mi most a dolognak csak a rossz oldalát, a fájdalmas oldalát látjuk, de van jó oldala is, csak azt nem látjuk (vagy nem értjük meg a jelenlegi szintünkön – gondolom én). S lehet még fogunk vele újra találkozni, csak nem fogjuk megismerni egymást. S ezzel részéről mondhatni vége is volt a beszélgetésnek. Hát elég mellbe vágott. Aztán csak bennem volt, hogy megkérdezzem, hol volt az Isten, hogy hagyta mindezt. (bővebben nem fejtettem ki, hiszen gondoltam, ha mindent tud, lát, akkor nem kell magyaráznom, illetve idő se volt rá, hogy milyen számisztika van Csenge távozásakor, mit jelentett nekünk, stb). S erre egy érdekes választ kaptunk, mely részben megmagyaráz dolgot, de ki is nyitott egy kaput, mely sokkal tágasabb. Azt mondta, hogy ehhez nincs köze Istennek. Megalkotta a karma törvényét, s tőle független, önjáró a rendszer. S folytatta előzőleg folytatott beszélgetését valami ingatlanról, s mondta, hogy elfoglalt. Elég furcsán, talán zavarban éreztem magam, persze előtte amíg vártunk rá, éreztük, hogy valami furcsa erő van vele, de ezt nem tudnám leírni. Viszont ezzel a rövid témazárással, számomra ez eltűnt. Zárásként kértem, hogy Kincsőt áldja meg, s Kincső meg is lepte. Andi odavitte hozzá, s Kincső megfogta az ujját, s nevette, nem engedte el :) (persze aki nem tudná, a mester lába nyomát fogni is áldás... nemhogy a kezét) Olyan volt az egész, mintha Kincső fogta volna meg mosolyogva, hogy ilyen könnyen azért nem rázol le minket, de persze ezzel vége volt a találkozásunknak. Visszafele úton a kocsiban agyaltam is rajta rendesen amiket hallottunk. Jó volt hogy elmentünk, beszéltünk vele, de nagyon rövid volt, talán egy Strilky jógatáborban kellett volna beszélni vele erről, amikor is több ideje van. Illetve rájöttem, hogy nagyon sokan keresik meg ezzel, ha elvesztik szerettüket, hogy miért? Láma voltam, mert erre nem gondoltam, bár azt is éreztem, a mi történetünkben van némi különlegesség, de azt kell mondjam, ez a mi történetünk, s lehet másnak ebben nincs semmi különleges. S sokan megkeresik ezzel a kérdéssel, s egyszerűen-tömören elmondta mi a helyzet. Azt gondolom jó volt, hogy nem volt elvárásom, hogy okosabb leszek. Bármily furcsa is ilyet írnom, de így jobb volt, ha lett volna, akkor nagy csalódásként éltem volna meg. Így viszont kinyílt egy kapu, amin azóta már párszor agyaltam. Ha Istennek nincs köze az emberek életéhez, akkor hogyan is védd meg engem? Illetve a családomat? Egyáltalán miért is imádkozzak hozzá? Hiszen nem változik semmi? S lehet minden előre meg van írva? Akkor minek is aggódok dolgokon? (mondogatták, hogy Isten veled van, vigyázz ránk, stb) közben meg nem tőle függ a dolog, hanem a karma törvényétől, teszek jó dolgokat, s következő életembe vagy magasabb szinten folytatom, vagy lentebb, persze vicces, hogy előző életemre nem emlékszem, hogy mit tapasztaltam meg korábban, s így elég nehéz előrébb is lépni, vagy éppen milyen jó lenne a köztes térre emlékezni, amikor is egyik helyről inkarnálódok a másikra, közte gondolom van kis szünet, s miért nem emlékszem azokra? Szóval kavarog pár kérdés bennem a történtek óta. Mert a keresztény dolognak ezen részét nem hiszem, hogy megszületek, élek, meghalok, s vagy menny, vagy pokol. Persze szinte úgy van beállítva a dolog, hogy mindenki a mennybe ment, biztosan... s nincs tovább, milyen jó is. Na ezt nem tudom magamévá tenni. A vicces az, hogy már egy ideje szeretnék beszélni egy magas szinten álló pappal, s fiával találkoztam, kértem beszéljen az apjával, hogy szeretnénk vele elbeszélgetni, mégis mit tudna mondani. De sajnos azóta is csak ígéret maradt, nem jött még el az ideje, s fura, de olyan mintha nem érezné, hogy ez elég nehéz helyzet... mert ha érezné, már sikerült volna beszélnünk vele. Összetett, ki mit tesz meg a másiknak, s ebbe sajnos igazi csalódás számomra a tavalyi év, de erről most nem írok.

Visszatérve Istenhez. Valahol megvan a rendszerbe a választás szabadsága, de azért elég kérdőjeles, legalábbis így látom. Azon keresztül leszek közelebb hozzá, ha imádkozok hozzá? Miért is? Nem értem egyelőre, ezen a szinten vagyok. Hittem benne, elkezdődött valami, s erre Csengét elveszítettük. Persze jöhet az a rész, hogy ezzel is tesztel, ha ezután is hiszek benne jól teszem, stb, nézi elbukok-e. Ezért is lenne jó emlékezni az életek közötti állomásra, ami máshol van. Meg persze értem azt is, hogy úgy kell Csengére tekintenem, hogy milyen nagy áldás volt köztünk, hogy itt volt, határtalanul osztotta szeretetét... igen ezért hálás is vagyok. De jön a de, s fura is az érzés, nem másoktól irigyelni, vagy azt kívánni, hogy tudják milyen érzés, de nagyon nehéz. Miért is kell ezt megélnünk? Hogy első gyermekünk 2 évesen elmegy közülünk? Nem vagyok tökéletes, sőt sok hibám van, de azért lassan építgetem magam, s azt gondolom egészséges önkritikával mondhatom (nem beképzeltség), de jó embernek tartom magam. Van egy kérdés, megint a Zsebzen nevű kiskönyvbe: akarnád-e hogy te legyél a szülőd? Valami ilyesmi, hogy szeretnéd-e magad saját szülődnek. S igen. S láttam egy olyan videót, melyben 14 éves lánynak már 2 gyereke van, putriban élnek, apa 50 valahány fele van, s nincs életcél, stb. Nem tőlük sajnálom a gyereket, félre ne értse bárki. Nehéz is írni róla, egyszerűen szomorú volt nézni, hogy ilyen körülmények között él gyerek, s ki tudja mi lesz vele, mi meg itt vagyunk Csenge nélkül...

Szóval nehéz hova tennem a Swamijival történt beszélgetésem. Nem lett erősebb a hitem, sőt szkeptikusabb lettem. Az a része viszont nem változott bennem, hogy olyan dolgokat tegyek, mely az értékrendszerem szerint helyes, vagy jó. Persze itt jön be itt a minőség, jelző kérdése. Számomra lehet jó, de az másnak lehet rossz. Mitől is leszek jó, vagy lesz valami jó? Illetve rossz.

December közepén volt egy buli, ahol is egy 55 körüli fickó összeesett tánc közben. Nem írnám le az egész történetet, csak talán annyit, hogy mentősökkel újraélesztettük, de nekem már előtte komoly kérdés volt, hogy itt van e agyban a fickó? Nem szállt e el az agya valamikor, s akkor azon dolgoztunk, hogy egy agyhalottat hozzunk vissza, de csináltuk. Stabil lett az állapota, bementem vele a klinikára. Gyerekei kérdezték mi történt, stb. s mit mondhattam volna? Így azt mondtam, jó hogy hamar kiért a mentő. Mesterségesen kómába tartották, de nem ébredt fel, de karácsony körül magához tért, s minden rendbe volt vele. Nagyon megörültem a hírnek, csak a furcsa az volt, hogy rajtam kívül már mindenki tudta, csak valahogy nekem felejtettek el szólni. Nem egy-két éjszakán forogtam rajta, hogy mit kellett volna másképp csinálnom, nem telefonálni kellett volna, hanem újraéleszteni, mert talán egyedüli voltam ott aki már csinált ilyet. Mindegy. Szóval fura volt az egész. A fickónak is azt mondták a dokik, csoda hogy itt van. Ő szerencsés volt... mi miért is nem?

A karácsonytól volt némi tartásom/tartásunk. A szenteste volt egy rövid rész, amikor is fájt a szívünk rendesen, hogy mi volt tavaly ilyenkor, hogy örült a csúzdának...

S ahogy közeledett a január vége, egyre jobban féltem valamitől. Hogy milyen is lesz egy éve történ dolgot felidézni... tényleg tartottam tőle. S lassan közeledtünk a dátumhoz, mellyel elkezdődött a hét, melynek a végén megfordult velünk a világ... az élet váratlan oldala...

Tényleg féltem tőle, mit fogok érezni, mi is lesz akkor? S ott volt az első nap, s valahogy elmúlt. Persze tisztán emlékeztem arra mi is történt adott napon. Közbe dolgoztam is, s jó hogy egyedül voltam az irodába, voltak pillanatok amikor örültem a magánynak. Hogy egyedül gondolhatok vissza a történtekre, s tisztán emlékezzek melyik nap mi is történt velünk. Az az utolsó hét nagyon mélyreható volt, mely örökre bennem marad, pedig nekem nem megy könnyen a dátumos emlékezés. De ez megmaradt... pontosan tudom melyik nap mi történt... első nap mikor bent voltunk hogy nem akarta az infulziót, s sírt miatta, én meg csak öleltem... vagy hogyan aludtunk el cici nélkül, ami addigi életében mindennapos elalvási szokása volt... hogy kapaszkodott belém, s sétálgattam vele a szobában, s énekeltem neki, s mondtam nem lesz semmi baj, nemsoká hazamegyünk anyához... (életem egyik legtudatlanabb hazugsága volt)...

S lassan teltek a napok, délután beszéltünk is róla Andival melyik nap mi történt, s néha sírtunk is miatta, de telt a hét valahogy. Egészen a péntekig. Az furcsa érzés volt számomra, vagyis az a délután, este. 25 volt az a tavaly januári nap, amikor is utoljára együtt voltam igazán vele, énekeltem neki a hasi ultrahang előtt, s akkor voltunk utoljára igazán együtt... s most 25 péntekre esett amikor is elment közülünk, s nem tudtam mit érezzek a pénteket vegyem úgy hogy egy éve elment, vagy a dátum szerint a most vasárnapot. Végül is a dátumnál maradtam. Álmaimra nem emlékszem egyáltalán, nem is vártam mást ez ügyben, viszont minden este az elalvás nehéz volt... visszaemlékezni mi is történt. S eljött a 27 este amikor is elment közülünk Csenge... sírtunk is az adott pillanatban, vagyis időszakban... s elmúlt az egy év. Tiszta számomra, hogy félelmem alaptalan volt, nem tudom mitől féltem, de elmúlt, bár ehhez nagyon sok köze van az, hogy van segítőnk, akihez rendszeresen járunk, illetve számomra ez a blog is az lett. Nagyon-nagyon sok mindent nem írtam le ide, pedig szerettem volna, akkor lett volna teljes a kép. Andival megismerkedésünk után kézzel írtam minden napunkat kb 3 évig. Gondoltam rá, hogy jó lenne újraírni, de pont Csenge miatt nem teszem meg, mert ha most írnám, Ő már csak mint emlék lenne benne, s nem örülnék neki, hogy életem naplójából kimaradna... így azt hiszem többet már kézzel nem fogok írni naplót.

Kicsit visszatérve a 27-re még, ami eszembe jutott, s fontos volt, s itt kapcsolódik be Kincső a történetbe. Kicsit róla is írok röviden: nő mint a gomba, szerencsére nevet sokat (később visszatérek hozzá is, meg amit írni szeretnék vele kapcsolatban). Szóval Kincsőt már korábban is odatettük a kiságy mellé, amiben még mindig ott vannak Csenge játékai, ahogy hagyta őket, amikkel játszott... persze nem úgy van, ahogy hagyta, csak az utolsó kedvencek... igazán nem nyúltunk hozzá, szép volt hogy az ágyunk mellett van a kiságya... még ha Ő már nincs is itt... szóval Kincső már szépen kobrázik, s sok mindent megfog, nézeget, szájába tesz (amit a gyerekek), s korábban is tettük már a kiságy mellé (mert a kiságynak le van véve az egyik oldala, s hozzá van erősítve a nagyágyhoz, vele egy szintben), s feküdt mellette, éppen elvett valamit, de nem mászott bele. S vasárnap egy új zenét hallgattam Kincsővel, nagyágyba feküdtünk, Andi konyhába volt, s Kincső elkezdett kúszni, s bement a kiságyba, s majdnem minden játékot elmozgatott, megfogott, megrágott... bejött Andi is, s együtt néztük, s együtt sírtunk vele, Kincső közbe meg nevetett nekünk... helyettünk tett meg valamit... ennek ekkor jött el az ideje, s Kincső megtette nekünk. Sokszor mondom neki, hogy szomorúak vagyunk Csenge miatt, de neki nagyon örülünk, s látszik fájdalmunkkor is velünk van, s nézz ránk, mélyen, s egy idő után nevet... nagyon érez dolgokat... s mindig érezteti itt élünk most a jelenben...

Számomra furcsa Kincső, illetve az egész helyzet, többször érzem azt, hogy az ő története felülírja Csenge emlékem. Sok dologra emlékszem Csengével kapcsolatban, de vannak helyzetek, amikre nem, pedig most élem át Kincsővel, s ez néha elszomorít. Mi lesz később? Szeretnék rá is úgy emlékezni mint Kincsőre. S a szomorú az, hogy egészen addig lesz ez, ameddig Kincső annyi idős nem lesz mint Csenge volt, mert onnantól már számomra is új élmények jönnek. S itt a valóság, hogy miért is agyalok ezen, hogy mi lesz akkor? Féltem a héttől, eljött, elmúlt, nem volt annyira rossz, mint amire számítottam. Ez pozitív felcsengésű? Igen, de közben az is tiszta, hogy addig bármi történhet... hogy leszünk akkor itt? Itt leszünk együtt? Remélem...

Ezen a januári héten ismét tapasztaltam valamit. Kérdezték az emberek hogy vagyok/vagyunk? Mondtam, hogy Kincső jól van, nő szépen, mi meg küzdünk. De utolsó héten nem tudtam ezt mondani, nem mondtam semmit, csak szomorú voltam, s akkor jött, hogy ugye nincs semmi baj kérdés... persze hogy nincs, mit emlékeznél rá, hogy mi történt egy éve, s miért is vagyok szomorú... így hazudtam nekik. Rájöttem sokkal jobban járok, ha azt hazudom, hogy jól vagyunk, ezzel szinte egy pillanatra megoldódik a helyzet, elkerülök nem várt beszélgetést.

Kincső nagy öröm számunkra, sokat felejtett, nem is tudom hol lennénk, ha nem lenne itt velünk. Nehéz pillanatokon lendít át, s ha visszagondolok, hogy Csenge elvesztésekor komoly volt potenciálisan Kincső elvesztésének is az esélye, de Ő itt maradt velünk... s most is itt van... Vajon tudtak egymásról? Megbeszélték valahogy egymással, hogy mi is lesz? Én elmegyek, de te maradj itt velük?

A blog sorsán is agyaltam már többet, s azt érzem eljött a blog sorainak a vége. Néha biztos fogok rá írni, de csökkentem aktivitásom, bár az utóbbi időben már jóval visszaesett. Ez néha zavar. Illetve az is nehéz, hogy néha olyan sok az egy év, most meg egyáltalán nem tűnik annak, s már itt tartok a Csenge feldolgozásában... sejtem hogy ez a folyamat része, mégis néha zavar, hogy így megy a dolog, mondhatni ilyen könnyen. S emiatt van is lelkiismeret furdalásom, hogy így érzek. Ez van. Ezért is érzem a blog lassan elveszti jelentőségét. Lehet másoknak segít ha ilyen élethelyzetbe kerülnek, talán ha megkeresnek tudok is beszélni velük... s további történéseink, már nem ide tartoznak, más fejezete az életünknek, s mindenkinek megvan a saját története, így elég ha azt éli meg... múltkor néztem vissza Csengéről egy videót, amikor is pucéron az ágyon táncol, s nevet, körbe-körbe táncol az ágyon, hasra veti magát, s közben a Faithlesstől megy a "God is DJ" című szám...

Van még valami: Csenge sírhelye. Szüleim nem vallásosak, volt kihez kijárni a temetőbe, de sose volt számomra fontos, inkább nyűg. Most fontos lett az életembe, sajnos. Bár ez is megváltozott, hiszen ha kimegyek Csengére emlékezek, de már nem beszélek hozzá, vagyis beszélek hozzá, de nem a sírjának, hanem az égre valahova. Ott beszélek neki, de már nem a sírjának, hiszen ott a sírja, de a teste nem Csenge, s remélem hogy jó helyen van, s jól érezte magát köztünk, hasznos volt az itt léte velünk. S remélem jó szülei voltunk...

Ő valahol máshol van, lehet már újra köztünk, vagy éppen már vissza se kell jönnie tapasztalni a Földre, mert tudja mi az élet értelme... (vagy tudta is, s ezért volt itt ilyen rövid időt)... 

Szerző: DrGonzo