Ismét eljött egy este-hajnal, amikor is nem tudok aludni. Már napok-hetek óta érik egy írás, hát most időt adok magamnak erre.

Igazán nem tudom hol kezdjem, meg miről is írjak, hiszen nagyon sok minden történt az elmúlt időszakban velünk, mely mélyen kapcsolódik Csengéhez...

Talán kezdeném a születésnapjával (szomorú ezt így leírni, hiszen Neki, itt, ebben az életben már nincs születésnapja...) Némi félelemmel vártam ezt a napot. Közös eddigi életünk egyik legszebb napjának számított az október 24, s most elértünk oda, hogy életünk egyik legszomorúbb napja lett. Talán azt mondhatom, hogy egyfajta szomorú-tehetetlen nap, de ezzel talán le is írtam az általános érzésemet is, hiszen ebben az állapotban vagyunk/vagyok. Nagyon mély fájdalmas-szomorú-tehetetlen, ezek a szavak illenek rá legjobban. Belül, magamban nagyon mélyen lassan haladok előre. Már ott tartok, hogy nincs olyan érzésem, hogy egy rossz álomba vagyok, s felébredek, s január vége van, s Csenge mellettem alszik, vagy éppen mosolyog az ágyban... ez az érzés eltűnőben van, ezzel együtt viszont egyre tisztább a kép mi is van helyette. Itt van a családom melynek eddig részese volt Ő is, s most nem az, de közben van itt Kincső. Egész nehéz még mindig, úgy örülni Kincsőnek, hogy közben valahol tudatalatt mindig ott van Csenge is...

Talán egyik legnehezebb dolog az életemben most az, hogy szenvedni látom szeretteimet. S legnagyobb félelmem, hogy elveszítem őket. Tehetetlenséggel szemlélem az eseményeket, tisztán látom, hogy ezt meg kell élni, nem csak beszélni róla. Visszatérve a születésnaphoz: csendesen telt a napunk, készítettünk Csengének egy kis koszorút, melyet kivittünk neki (vagyis a helyre ahol a teste nyugszik, mert Ő maga biztos hogy nincs itt), s kitettük, közben persze jobban elérzékenyültünk, kimész az első szülött gyermeked sírjához 3 születésnapjára egy csokorral... hiszen mi 27 hónap a mi életünkben? Neki pedig ez volt a minden itt köztünk... s mégis míly tartalmas volt... Egyik barátom végre elkészítette a sír köré a keretet, s segített elhelyezni is, nagyon szép lett, s ezt is nagyon furcsa mondani. Tölgyfából készült, majdnem olyan mint az itthoni nagy ágyunk, melyet szintén együtt készítettünk. Valahogy éreztem valamit ezzel a kerettel kapcsolatban, de Andi mondta ki tisztán számomra, kicsit olyan így ez a keret, mintha az ágyunkban lenne... nem lenne elválasztva tőlünk... szimbolikusan több ez a keret, mint azt bárki érthetné is, vagy felfogná, ha látná... Este, ahogy közeledett a születésének időpontja egyre nehezebb lett, éreztem, közeleg valami. Andi kint volt a konyhába, ahogy Ő mondja, molyolgatott, s én pedig Kincsővel ringatóztam, beszélgettem, s éreztem jönnek az érzések. Már délután is néha előjött az nap, hogy akkor abban az időpontban mi is történt, de este fele egyre tisztábban jött az érzés. Andi is bejött, s Kincsővel játszottunk, s egyszer csak jönni kezdtek a könnyeim, újra éltem a pillanatot amikor is megláttam Csengét... előkerültek az akkor készült képek, melyeket előhívattunk, s nézegettük, s közben sírtunk, s hol én, hol Andi emlegetett fel valamit ezzel kapcsolatban, nem tartott sokáig az egész pár perc volt, de méltó Csenge emlékének (számomra legalábbis ebben benne volt minden). S könnyes szemmel néztem rá Kincsőre, aki csak nézett, s mosolygott rám, így éreztem, ennyi elég Csengének, s most itt van Kincső, aki vár rám. Nagyon nehéz egyik érzésből átmenni a másikba (fájdalomból-örömbe), de egyre nagyobb rutinom van benne, sajnos. Olyan sok minden kavarog a fejembe, hogy ismét azon agyaltam, mennyire más lesz a jövőben egy ilyen napló, blog, mikor is egy gép lejegyzeteli a gondolatait az embernek...

Szóval alapvetően nehezebbre számítottam, azt mondhatom könnyen és szépen mentünk át rajta. Viszont amit sajnálok nagyon, hogy egy jó ideje nem éreztem Csenge jelenlétét, nem láttam vörösbegyet, egyszerűen azt érzem, hogy valahol máshol van, s szívem szorul el mikor erre gondolok. Persze a legnagyobb gond, hogy nincs velünk, de ezt elfogadom lassan, az már jobban zavar, hogy nem tudom hogy hol van, mi van az életünk után? Hol van most Ő? Fogok vele találkozni még? Egyáltalán felfogom ha megtörténik? Miért ment el közülünk? Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy minket választott szülőknek. S ilyenkor jönnek azok a kérdések, melyekre Ő tudja a választ...milyen volt neki itt lenni köztünk? Jó volt neki itt lenni? Mit élt meg velünk? Jó apja voltam? S az egyik legnehezebb miért nem voltam ott amikor elment? Egyedül volt, idegen emberek környezetében, idegen helyen...rájöttem vannak dolgok, gondolatok, érzések, melyek nem változnak meg, hát ezek azok. Ismét eljutottam odáig, hogy szívem összeszorul, s a pillanat után megnyugszik. Ez az az érzés, mely mindig megmarad nekem, ennyi biztosan. Tisztán látom magam, érzéseim.

Most hogy itt volt Csenge születésnapja nehéz volt előtte, meg azóta is, valahogy ott van a levegőben. Ezt nem tudják sokan, s ebből adódóan nagyon nehéz helyzeteket kell még mindig tudatosan kezelnünk Andival. Írok pár esetet, hogy lássátok, s megértsétek (bár leírva mindenki érti, csak az adott helyzetet nem ismeri fel). Hármasban mentünk valahova, Kincső Andira kötve, s találkozunk valakivel, mosolyogva kérdezi hogy vagytok? Más alkalmakkor már tudtuk azt mondani, hogy jól vagyunk, mert látom ezt akarják hallani (s itt fontosnak tartom, hogy nem a szeretni szót használtam) az emberek. S mosollyal nyugtázzák, részükről letudva ezzel egy érzés, egy beszélgetés, hát hiszen ti mondtátok jól vagytok, na ugye, megmondtam, idővel könnyebb lesz, stb. De ebben a fájdalmas időszakban ez nem megy. Külön-külön is belefutottunk ilyenbe, Andi is, én is. A legrosszabb, hogy ha azt mondtam, hogy szarul, akkor jött a sajnálom (persze nagyon nem is lehet rá mit mondani, főleg nem egy nyilvános helyen), ami felszínes, nem éreztem mögötte igazat, inkább a társadalmi játékok egyik jelenetét láttam, s akkor jött még egy kis észosztás is, hogy előre kell nézni, meg ott van Kincső, stb. Senkinek nem kívánom a történteket, de fingja sincs, hogy mi a valóság nekünk. S mindenkinek megvan a maga története, valósága. S eleinte még zavart is, hát hadd legyen már szar, ha így érzem, s hadd mondhassam ki is, de látom felesleges. Nem értik, nem ezt akarják hallani az emberek. Így már nem is izgatom rajta magam, annyit mondok rutinosan, hogy elvagyunk. Ha tényleg érdekli hát alkalmat keress rá, hogy tényleg időt szentelve beszélgessen velem, de ez nem történik meg. Ez van. Már egy jó ideje csak elfogadom az eseményeket, embereket annak amik valójában. Nem gondolok többet vagy kevesebbet, csak egyszerűen értékelem, élem meg a helyzeteket. Tettem némi próbát magamban az utóbbi időben. Figyeltem az eddig „barátnak” gondolt embereket. Tudatosan. Ki keress igazán, miért? 3 hetet adtam ennek. Ha keress is miért? Mire van szüksége, miért? S itt a nyers valóság. Legtöbben nem keresnek. Tényleg pár ember van aki tényleg megmaradt. S most már tiszta az is, hogy túl sokat adtam az embereknek, ezt is megéltem. Társadalmi, generációs probléma lettem. Érdekes ezen szavak egymás mellettisége. Na nem teljesen így van, sőt furcsa is visszaolvasni, értelmezni. De nem törlöm ki, mert valami mégis van benne. Szóval mindenki éli a kis saját életét, ha találkozik valakivel elbeszélget röviden vele, persze nem mélyrehatóan, csak amolyan felszínesen, s megy tovább, le van tudva. Ezt élem most. Pár ember szerencsére maradt nekem, akikkel tisztában vagyok, s ezen idő alatt is beszéltem, ők megmaradnak. Nehéz volt megélnem, de már nem érdekel, megtapasztaltam. Az utóbbi időben megélem a pillanatokat, helyzeteket, jobban. Csengével is megéltem, akkor is ilyen volt, viszont Csenge elvesztése óta tudom, hogy azért fontos megélnem annak amilyen, mert nem tudom hogy lesz e következő helyzet. S ez a nyers valóság, tényleg a jelenben élek. Nagyon rossz lenne, ha ezen sorok elolvasása után valaki keresne azzal, hogy tényleg érdekli mi van velem. Mint korábban is leírtam, tisztán érzem még mindig az embereket...

Csendesebb lett az énem. Már nem szeretek annyit beszélni mint régen. Mert rájöttem, hogy nem fontos. Igazán nem ez a lényegi dolog. Igazán fontos témákról nem is beszél az ember, vagy ha elkezd beszélni, hát erre most nincs időm, kb. Persze társas lények vagyunk, stb, csacsogunk, de ez akkor se az. Meghallgatom, részt is veszek benne, de nagyon kevés emberrel beszélek lényegi dolgot. Eddig mindenkivel beszéltem lényegi dologról, most már nem tudok. Marad egy felszínes valami. Azt hiszem Csenge halálig tartott életem optimista szakasza. Most élem az objektíven-realistát. S itt most nem arról van szó, hogy nem leszek vidám, hanem arról hogy olyannak látom amilyen. Elbeszélgetek mindenkivel majdnem akár miről. Élvezem a pillanatokat az emberekkel, s figyelem őket, milyennek is élik meg az életüket. Örülök, ha részese lehetek a pillanataiknak, ha valamit adhatok nekik csak a jelenlétemmel, társaságommal. Már ez is elég. Mert tényleg nem tudom kivel mikor találkozok utoljára... vagy éppen, hogy meddig leszek itt...

Egy valaki van aki a barátok közül, aki tényleg a szemembe mondta, hogy úgy érzi eltávolodunk egymástól, s nem szeretné ha ez így lenne, szeretné ha jóban lennénk. Gyermeki szívem örült ennek nagyon. Igazán jól esett, pedig tudom, nagyon nehéz volt ezekre a mondatokra rávennie magát, hogy elmondja.

Egy keveset Kincsőről, mivel ez a blog nem miatta van, viszont bizonyos szempontból igenis részese, Csenge kishúga lenne. Ma 4 hónapos :)

Kincső egy kincs. Ezt Andi írta valamelyik nap nekem, s nagyon örültem. Sokszor elmondom neki, hogy köszönöm, hogy itt van velünk, segít minket. Nem hagyott el minket a történtek ellenére. Sokat mosolyog, szerencsére. S ez számomra jó jel. Valamelyik nap történt, hogy a zsákfotelbe feküdt, körülötte voltunk, feljött Csenge, s könnyes szemmel beszéltünk egymással Andival, mire ránéztem, s láttam, hogy könnybe lábadt a szeme. Korábban nem láttam rajta ilyet. S nem is nevetett, mint szokott amikor sírunk. Szokatlan volt tőle, mert legtöbb esetben amikor sírunk, s fájdalmunk van egymást öleljük, s akkor ott van Ő, aki csak mosolyog. Nehéz leírni a mosolyát. Olyan, mint aki tisztán látja, érzi történetünk, de közben tudja az igazi valóságot, hogy Csenge hol is van, mi is van vele, s mintha ezért nevetne, mert valami olyan tudás birtokában van, melyet mi nem tudunk felfogni, Ő meg még azért tud, mert a világi élet nem takarta el neki. Hiszen mindenki tudja, gyereke a jelennek él. Jelent éli meg olyannak amilyen. S szerintem a gyerekek egy olyan tudással, érzéssel érkeznek, mely az élet titka, csak a mi emberi hétköznapi életünk ezt eltakarja, s ők is elfelejtik, vagy eltakarja ez a világi élet, úgymond belekondicionálódnak ebbe az alacsonyabb földi életbe. Nem tudom mennyire tiszta amit leírtam. Csenge is ilyen volt számomra, ezért is volt különleges. Kincső is ilyen, viszont míg Csenge szeme szívvel látó volt, addig Kincső szeméről nekem a bölcsesség jön le. S mindkettő a maga nemében különleges, mint ahogy mindannyian azok vagyunk, hiszen egyszeriek vagyunk, megismételhetetlenek.

Amikor Csenge született, akkor legtöbb ismerősnek küldtem mailben linket, képgalériáról, videókról, hiszen olyan nagy élmény volt, hogy örömöm szerettem volna másokkal is megosztani, s bizonyos időnként küldtem is ezeket. Kincsőről még nem tettem meg, de remélem hamarosan eljutok oda, hogy megteszem. Annyit már néztem, hogy sajnos foglalt az a honlap cím, amit szerettem volna, szóval mást kell találnom. De sajnos az is benne van, hogy kevesebb kép készül Kincsőről, ami részben természetes folyamat, bár gyerekeknek felnőttként ezt kezelni nehezebb. Ezért néha azon kapom magam, vagy Andi szól, hogy készítsek képet róla. Hát igyekszem.

Csengének elkészült egy mécsestartó, melyet egy fazekas barátom készített, nagyon szép lett, s nagyon méltó Csengéhez. 2 éve nyáron voltam fazekas táborba, azután mentem el, hogy megnéztem a moziban a Földünk a műanyag bolygó című filmet, melyről már korábban írtam. Csengével is voltunk kint náluk, emlékszem hogyan öntöztük a földet egy kerámia locsolóból... Most megkértem készítsen nekünk valamit, s szívesen megtette, saját fantáziáját is elengedve, melyet köszönök neki. Még nincs teljesen kész, mert Csenge kedvenc mandaláját szeretném még hozzá igazítani, de közeledik az igazi felé...

S egy másik baráttól pedig egy kézzel készült naplót kaptunk, melyet közös ismerettségünkre készített, s mely Csengének állít emléket... rövid, de tartalmas, pont mint Csenge volt... vannak benne olyan képek, melyeket még nem láttam... nagyon megható, s köszönöm...

Nehéz tudatosnak lennem, pedig ez az egyetlen jó megoldás az életemben. Egyre tisztábban látom, hogy a legtöbb probléma forrása a nem tudás. Még nehezebb munka az érzelmi világ. Élethelyzeteket kezelni, feldolgozni, főleg ha a sajátomról van szó. Ezen vagyok most. Talán a legnehezebb rész a gyerekek, s ezek közül is a 2-3 éves kor. Komoly koncentráció kell ahhoz, hogy jól kezeljek egy gyerekkel kapcsolatos történetet, mások gyerekkel kapcsolatos történetét, élménybeszámolóját hallgatni. Együtt örülni vele, az ő helyzetét átérezni, osztozni az örömén, s közben a sajátom félretenni. Szívem szorul el mikor gyerektörténetet hallgatok, hogy kinek milyen nagy örömöket ad a gyereke, aki ott van mellette minden nap. S miközben ezen történeket hallgatom, közben érezni tudatban Csenge jelenlétét... Milyen lenne ha itt lenne? Nem történt volna mindez? Miért velünk? S még sorolhatnám a meg nem válaszolt kérdéseket. Eddigi életemben egy kereső voltam, mindig is érdekeltek a miértek, mert ezek megértése, tudása visz előre az életben. Minél többet tudok, annál tisztább a kép. Ezen legfontosabb kérdésekre a választ viszont nem találom, s nem tudom meg fogom-e tudni valaha. Vagy ha igen, akkor felfogom-e.

Voltunk daruvándorlást nézni a Hortobágyon. Sétáltunk befele a pusztán, s közben figyeltük a néha elszálló darvakat. Nézni a vándormadarakat, s hallgatni őket, s tudni, hogy Csengének mennyire tetszene... s felidéztem, hogy utolsó héten milyen sokszor megnéztük a Vándormadarak című filmet, mely egyik kedvence volt... Ő is egy vándormadár... számunkra a legszebb...