A héten egyik este voltam egy barátomnál, segítségem kérte egy blog szerkesztésében. A blogot egy barátja halálának 2 éves évfordulójára készítette. Korábban elkezdte már, csak most abba kérte segítségem, hogy jobban nézzen ki. Nem sokat tudtam segíteni...

A blog alakítása közben ránéztem erre is, s láttam, hogy július közepén írtam... s fájdalom hasított belém, hogy miért.... megpróbálom leírni. Mások is mondják, hogy minden nap megnézik többször hátha írtam valamit. Már egy jó ideje szerettem volna írni, de nagyon nehezen jön ki a lépés, a megfelelő. Hajnali 4 óra van, ismét nem tudok aludni, múlt hét pénteken hajnali 1kor ébredtem, próbáltam visszaaludni, de 3 körül meguntam a forgolódást, de akkor még nem tudtam írni. Viszont azután is bántam, hogy magam csendességében lett volna időm rá.

Mindig sírással kezdek írni, még mindig ez van. Olyannyira tódul az érzés ilyenkor, hogy nem tudok, s nem is akarok gátat szabni neki...szívem tájékáról áraszt el, s szétsugárzik testemben. Természetesnek veszem, hiszen mikor ide kerülök mindig életem legfájdalmasabb részével foglalkozok...

Az igazság az, hogy nem is tudom miket szeretnék leírni, szóval gondolkodás nélkül írom ami jönni fog, megszoktátok már rendszer nem sok van benne, azt gondolom ez vagyok én.

Kincső fejlődik szépen, nő mint a gomba, szerencsére. Azt gondolom elég ha annyit írok: már hurkásodik a hónalja is... s akinek van gyereke érti miről beszélek. Kb két hete elkezdte az első felismeréseket, vagyis Andit felismerve nevetni kezdett. Jó újra nevetni látni Andit is. Jó ideje már nem része életünknek a mindennapos nevetés, sajnos. S itt egy lényeges részhez értem. Több dolog is van ezzel kapcsolatban. Andinak néha napján nagyon mély és jól leíró kifejezései vannak. Sajnos a történtek után nagyon sokat értünk, tapasztaltunk. Mondta korábban, hogy néha azt várja mikor ébredünk fel... s ezzel nagyon jól jellemezett egy számomra kimondhatatlan érzést. Tényleg így van, nekem is van olyan érzésem, hogy ez csak álom, még ha hosszúra is sikerült, s mint a Vanilia égbolt című filmben, ahol a végén felébresztik a srácot, s akkor jössz rá, hogy a film egy része már álmában folytatódott, s itt van újra a valóságban. Szeretnénk ha így lenne, de sajnos ahogy telnek a napok, egyre nehezebb.

Másik megállapítása ami megfogott, s ebből gondolom Andi előrébb tart nálam valamivel, mert most kezdem felfogni amit mond, pedig ezt is már korábban mondta. Úgy érzi, soha az életünkben már nem leszünk olyan boldogok mint amikor itt volt Csenge... s mostanság fogom fel, értem meg, s kezdem érezni ezt. Akkor mondtam neki, hogy idővel jobb lesz, s ahogy Kincső nő, új élményekkel fogunk gazdagodni. S tudom hogy így lesz, csak mostanság jövök rá, hogy olyan boldogok tényleg nem leszünk mint akkor voltunk. Lesznek új élmények, de mivel a boldogság örömforrása Kincső - illetve leendő testvérei lesznek –, így megkerülhetetlen lesz az érzés, hogy Csenge nincs velünk... nem tudom mikor lesz az, hogy egy gyerekélmény melyet újra átélünk örömmel, ne szomorítson el Csenge elvesztése miatt... nagyon vegyes érzelem azt érezni, hogy örülsz gyermeked mosolyán, hogy önzetlenül boldog miattad, s közben érzed, hogy ebben rejlik legnagyobb fájdalmad. Ezt azt gondolom leírni le tudom, s értem is, de azt hiszem, s remélem sokan nem fogjátok megérteni, átérezni. Tudom idővel jobb lesz, legalábbis remélem. Szóval ezért mondta Andi, hogy olyan boldogok már nem leszünk az életünkben. Évek múlva érdekes lesz visszaolvasnom ezen sorokat. Ma még ott tartok, hogy nem tudom visszaolvasni mit írtam korábban, illetve nem is akarom. S a srácnál a blogot szerkesztve ránéztem az oldalra, mutattam neki a fényképes dropboxos linket, s egyszer csak ott volt előttem ömlesztve, képekben Csenge, az elveszett boldogságunk... elég nehéz volt tartani magam, de kis időt szenteltem a pillanatnak, még ha pár másodpercet is. S mindeközben mellettünk az ágyon egy kislány, fürdőben pedig egy Csenge forma kisfiú... fájdalmas, de egyben szép is látni mások gyerekkel teli boldogságát. Szerencsére Csenge olyan sokat jelentett nekünk, s olyan nagy szeretet volt benne, hogy széppé varázsolja az ilyen pillanatokat. S ilyenkor fog el az érzés, hogy milyen nagyszerű volt, s milyen nehéz hogy nincs itt. Nem tudom jól leírni az érzést, s nem is fogom jobban kifejteni. Ezt csak az érti, aki átélt ilyet. Miközben Andi olvassa ezen sorokat, biztos vagyok benne, hogy Ő érti, s érzi. S ez az ami szintén összeköt bennünket, hogy kevés szavak nélkül is értük egymást, érzékeljük egymás érzéseit. Vannak pillanatok amikor egyszerűen csak sírnom kell. Mostanában Kincső is élvezi a körforgót, mosolyog rá. Valamelyik délután tisztába tettem Kincsőt, felhúztam neki a körforgót, kimentem a fürdőbe elintézni a mosható pelust, s egyszer csak elöntött az érzés, a hallott hang alapján, a körforgó ismerős csengése... s álltam a tükör előtt, s láttam a folyamatot ahogy megtelik könnyel a szemem, ahogy elönt az érzés, s közben láttam mögöttem a mosógépet, melynek tetején minden este nevettünk a tükörbe Csengével... s láttam a fürdőkád melletti falon a delfineket, melyeknek egy kis részét Ő szakított le... s láttam azt is, hogy ez régen volt, mert már nem élnek bennem a képek... nem akartam sírni, mert örülök ha Andi minél kevesebbet teszi, s nem akarom elszomorítani azzal, hogy látja mi játszódik bennem. Elég nehéz állandó támasznak lenni. De itt nem akartam tartani magam, tudtam megérti majd, s kimentem hozzá a konyhába, éppen a mosogatónál volt, s nézett rám mi a baj, majd megértette, hogy most nekem Csenge emléke nagyon fáj, s szó nélkül öleltük egymást, Ő lett a támaszom abban a pillanatban, s tisztán értette mit érzek... a körforgó hangja régi emlékek kapuját nyitotta ki tudattalan... mint ahogy mondta Swamiji, pici buborékként jött felfele, s lett egyre nagyobb, s a felszínen kioldódott. Szeretném minél jobban kigyomlálni magam, de életem jelenlegi fázisában elég nehéznek érzem.

Hétvégén fent voltam ismét a hegyekben két „barátommal” - egyikőjük tisztán fogja érteni ezt –, csak egy éjszakára mentünk fel Dédesre. Szívem legkedvesebb mászóhelye, illetve legszebb kilátó helye. Mindig örömmel megyek oda. Naplementét lecsúsztuk, de akkor is szép volt, tudom milyen, anélkül is, hogy látnám.

Augustus közepén itthon volt a legjobb barátom, aki a legközelebb áll hozzám, s szerencsére eljutottam vele is Dédesre. Fent ültünk a csúcson, s beszélgettünk mindenről, s természetesen megkerülhetetlen volt Csenge is. S neki is mondtam, hogy szeretek ide jönni, de kis fájdalom van bennem miatta, mert azt terveztem, hogy ezen a nyáron már elhozom ide Csengét is, akár sátorral. S képzeletben láttam mi mindent csinált volna Csenge... hogy örült volna a tájnak, a természetnek, hogyan mozisztuk volna a méheket ahogy a virágport gyűjtik. Látom magam előtt a mosolyát. Illetve hogyan félt volna ha közeledett volna hozzá a méhecske, bújt volna hozzám.

Nagyon örültem, hogy itthon volt, s eljutottunk kettesben a hegyekbe. Éreztem, hogy szükségem van rá, s Ő is érezte ezt, s közben sajnáltuk azt is, hogy távol vagyunk egymástól, de ez van, így érünk/élünk meg valamit. Vele mindig jót fogok beszélni, legyen az akár milyen ritka alkalom. Pont tegnap este skypeon írtam ezzel a „barátommal”, s írta szerencsés vagyok, hogy van ilyen barátom. Mások meg se élik ezt az érzést. S igaza van. Örülök neki. Sajnos más ilyen ember jelenleg nincs az életemben... ez van... majd meglátom mit hoz a jövő, bár ettől is van már némi tartásom. S korábban nagyon optimista voltam az élettel kapcsolatban, egészen a történtekig. Jó dolgokat csináltam az életben, s valahol ez visszatért. Csenge halála óta nem tudom ezzel mi a helyzet, nem találom magam. Azt hiszem elértem azt a szintet, hogy inkább vagyok pesszimista az élettel kapcsolatban, mint optimista.

Régóta nem láttam vörösbegyet... egészen múlt hétig, amikor is a temetőben Andi fedezte fel, kifele jövet, s mindketten sírtunk rajta...

A temetőbe járás elég új élmény az életemben. Örömmel keresem a virágárusoknál a virágot Csengének. Több öreg lány árul virágot, szép, kis kézicsokrot. Járok köztük, nézegetem őket, s várom melyik szólít meg, melyikbe látom azt, hogy ez tetszene Csengének, méltó hozzá. Néha Andinak és Kincsőnek is veszek egyet. A temetőbe minden másdik-harmadik nap elmegyünk. S volt úgy, hogy nem jutottunk el több mint három napig, s lelkiismeret furdalásunk volt miatta, mikor ott voltunk nála. Ez is érdekes. Tudom, hogy Csenge nincs ott, mert Csenge nem a teste volt, de mégis ott beszélünk hozzá igazán. Viszünk virágot neki, mécsest gyújtunk, s változó állapotban állunk a sírja mellett. Hol Andi kerül mélyebbre, hol én. Néha feljön a pillanat amikor is ravatalozóban állunk a kis koporsója mellett, beazonosítani... nagyon fájdalmas pillanat volt hiszen akkor láttuk meg elsőnek élettelenül............... olyan volt mintha aludna, de egyben tisztán látszott az is, hogy Ő már nincs ott, csak testét látjuk, s kezébe adtam a kis kedvenc botját... életemben nem éreztem még ilyet, egy élettelen, hideg, merev kéz, miközben korábban ez a kéz még Csenge meleg ujjacskáit jelentette számomra, s most egy valami rideg valamit fogok... néha jön fel ez a kép, de elég nehéz kezelnem, ezt úgy nevezném, hogy kézzel fogni a valóságot...

s min érezhető az írásomon, igen, vannak ilyen mély pillanatok is a mindennapjainkban. Olyan ez, mintha, mintha... nem jó kifejezés se a búra, se a rózsaszín szemüveg. Ezt nem fogom tudni leírni. Alapvetően itt szomorúság jöhet az írásomból, de ez abból adódik, hogy ilyenkor Csengével kapcsolatos élményeket osztok meg veletek, s hát nem tudok vidám lenni a fájdalomtól...

Már egy ideje újra járok dolgozni. Ez is elég szokatlan volt. Sajnos rosszul időzítettem a visszamenetelt. Január 22-én vasárnap kerültünk be a klinikára, s 27-én pénteken ment el Csenge. S július 23-án mentem vissza dolgozni, pont napra pontosan fél évvel a történtek után. Nekem is nehéz volt visszamenni emberek közé, Andinak is egyedül lenni itthon Kincsővel, s még ráadásként fél évvel a történtek után. Ezt nem kellett volna, túl voltunk rajta, de hirtelen lett mélyvíz mindkettőnknek. Főleg Andinak. Csenge születésekor fél évig nem volt munkám, s itthon voltam velük. S most meg vissza kellett mennem dolgozni. S miközben dolgoztam voltak pillanatok, amikor is tisztán tudtam, éreztem mi történt fél évvel korábban. Tudtam mikor mit csinált, mikor voltam vele UH-on, amikor is utoljára, tisztán együtt voltam Csengével, s vállamba kapaszkodva ölelt mint egy maki, s énekeltem neki. Itt van tisztán a szemem előtt a pillanat, hogy az ajtó aljára rakott fémlapon néztem meg leguggolva, hogy örül annak, hogy ölel és hallgatja énekem... s ilyenkor azon agyalok, vajon Ő tudta mi fog vele történni? S hiszem, hogy igen. S még ekkor is önzetlenül ajándékozott meg élményével, búcsú képen, csak én ezt nem fogtam fel akkor... együtt néztük a Vándormadarakat, s együtt nevettünk... megszakad a szívem... ésszel fel nem fogom miért történt mind ez. Hogy lehet, hogy az élet hagyja (vagy Isten) ez történjen. Nem látta milyen nagyon szerettük Csengét, mi mindent jelképezett a mi életünkben? Azon is szoktam tűnődni, hogy mi lenne ha szarnék az életre, s nem tennék „jó dolgokat”, önző módon csak magamra/magunkra gondolnék... nem tennék abba energiát, hogy másoknak segítsek, megértsem őket. Akkor mit adna az élet? Csak mert látok embereket a mindennapjaimban akik így élnek, bár azzal is tisztában vagyok, hogy nekik is megvan a saját bajuk. Szóval nem szarok a világra, csak nem értem miért történt mindez, hogy lehet, hogy egy két éves egészséges kislánynak ilyet kell megélnie. Mindannyian félünk, rettegünk a haláltól. Nemhogy egy két éves gyerek, aki még alig élt.................................................. miért nem tudták megmenteni? Miért nem tudtam megvédeni Őt, illetve a családomat ettől? Miért kell ilyet megélnünk? S most hülye lesz aki azt gondolja, hogy majd idővel rájössz. Erre nem lehet rájönni, szóval ha javasolhatom, ezt a hülye gondolatot felejtsétek el. Másik ami nagyon nehéz helyzet. Találkozunk ismerősökkel, érdeklődve kérdezik hogy vagytok. Ismét a kérdés. Tudom, hogy jó szándékból kérdezik, de akkor is nehéz. Első mindenkinél hogy van Kincső. Szoktam mondani nő mint a gomba, szerencsére fejlődik szépen. Erre szokott jönni szokásból, hogy hála Istennek. Van akinek mondom, de legtöbbször magamban, hogy nem tudom ennek mi köze Istennek. Tudom, sejtem, csak azért nem értem, mert ha van akkor miért hagyta, hogy ez történjen. Szóval inkább csak bosszant. Aztán jön a folytatás, na és ti hogy vagytok? Eleinte nem tudtam mit válaszolni, de már találtam egy jó kifejezést rá, ami mindent elárul, s egyből bemegy: küzdünk. S van aki felfogja egyből, s vannak akik nem, s elkezdik mondani, hogy de mégis csak jobb hogy van Kincső, bla, bla..... egyáltalán nem akarok senkit se megbántani, de ez is nagy hülyeség. A kettő nem vethető össze. Igaz mindketten (s most ez mégjobban fáj, hiszen úgy írok most Csengéről mintha létezne) a gyermekeink, de akkor se ugyanaz. Csenge volt valaki, s Kincső is valaki más. Az élmények mások. Bizonyos érettség, fejlettség kell ehhez, hogy megértse valaki, Kincsőre nem teszem/tesszük azt a terhet, hogy Ő Csengét helyettesíti. Ő valaki más, pont ezért hülye dolog azzal jönni, hogy hát itt van Kincső, majd csak jobb lesz. Lehet nem teljesen tiszta amit most írtam, s érzem is hogy nem tudom megfelelően kifejezni magam, sajnálom. Nem tudok leírni mindent. Csak az a lényeg, hogy hülyeség a bla-bla résszel próbálni vigasztalni minket. Nagyon is tisztában vagyunk dolgokkal, s a legjobb hogy olyanok okoskodnak, akik nem éltek át ilyet. Vannak páran akik pedig úgy érzik, jelen helyzetben jobban látják nálunk a dolgokat, s túl kell lépnünk, előre nézni, stb. S még mindig kapunk olyan visszajelzést, hogy a történteket olvasva ki mennyire értékelte át az életét - szomorú, hogy a lányunk halálának kellett ehhez megtörténnie, hogy rájöjjön mi az igazi érték. Ez tényleg nem segít rajtunk, inkább csak rosszabb lesz tőle. Kérlek, hagyjatok minket ezzel békén, szépen dolgozunk magunkon, járunk szakemberhez, a többi önjelöltnek meg üzenem, hogy bekaphatja. Fogalma sincs mit élünk át, de megmondják a tutit. Erről ennyit.

Lassan hajnali 6 óra van, kezdődik a napi rutinunk. Megyek melóba bringával, kiteszem Andinak is a bringát, hogy tudjon piacra menni vele, mármint tolni. Vagy én vásárolok be meló előtt. De akkor is mennek valahova mindenképpen sétálni, mert ki kell mozdulnia itthonról. Ezért is jó lenne egy kertesház. Melóba alapvetően jól érzem magam, jó a társaság, a csapat. Néha azért belefutok nehéz esetekbe, emberekebe. Délután jövök haza, s örülök a családomnak. Van amikor jó passzba van Andi, s van amikor látom nagyon maga alatt van. Próbálok mindig „talpon” lenni itthon is. Délután kimegyünk Csengéhez, vagy a Békás-tóra sétálni. Tegnap nagyon szép délutánunk volt, Andi felvette Kincsőt a hátára kendőbe, s kitekertünk közösen bringával a nagyerdőre. Sugárzott a boldogságtól, mondta is, hogy ez most nagyon sokat jelentett neki, egyfajta leírhatatlan szabadságot. S Kincsőt abba a kék kendőbe vette fel amelyikbe Csengét is vitte háton biciklivel...

Szerző: DrGonzo