Nem mostanában írtam ide a blogra... hát most megteszem. Július 15-e van, hajnali 03:05. Nem tudtam aludni, úgy éreztem írnom kell...

Nem szoktam visszanézni mit írok, de most megtettem, hogy tudjam hol is hagytam abba. S az oldallal kapcsolatban kérdeztem őszintén. Erre pár embertől érkezett válasz, s örömmel vettem, hogy embereknek segít. Bár elég kevesen írták meg mit is gondolnak róla, azok is inkább távoli ismerősök, vagy ismeretlenek, mert ilyen is volt.

Most szeretnék egy ismeretlen mailből idézni, nem teljes az idézés, kivettem belőle részletet, ami személyes:

u.i.: Istennel én is így állok”

...
Ma csak azért írok, hogy elmondjam mennyire felnézek rátok és a gondolataid amiket megosztasz nagyon sok emberre hatással vannak. Mint pl rám is és ezúton szeretném megköszönni neked, hogy megtetted. Megnéztem Csenge fényképeit is, amiktől teljesen feltöltődtem!
Valahogy úgy érzem, hogy nekem is segít és nem hiszem, hogy az ahogy eljutottunk a bloghoz véletlen volt. Hívjuk sorsnak vagy akárminek én nagyon örülök, hogy ismeretlenül is veletek lehetünk. Egyszóval örülök!„

Most olvastam a blogotokat és úgy éreztem írnom kell nektek, bár közben felemás érzéseim vannak, de mégis. A lényegre térek: … oviba menet vasúti balesetben meghaltak. Amikor a ti bejegyzéseiteket olvastam, egészen pontosan fel tudtam idézni azokat az érzéseket, történéseket és eseményeket, amiket én tapasztaltam akkor és azóta. Én is vezettem blogot, már előtte is és többé-kevésbé azóta is, ha érdekel nézzétek meg. Nekem most a ti szavaitokat olvasni már inkább bólogatós-hümmögős, kicsit könnyezős volt, elsősorban az együttérzés miatt - és ezt most szó szerint értem. Tehát ha úgy érzitek, hogy valaki más tapasztalatait olvasni bármiben a segítségetekre lehet, akkor szeretettel látlak benneteket. Ha viszont úgy érzitek, hogy ez sebeket tép fel és fölösleges szenvedést okoz, akkor hagyjátok a fenébe, ez természetesen nem preszti
 zskérdés és nem is reklám. Szívesen segítek, ha úgy érzitek, írjatok.„

…

Elég nehéz írnom... szóval sok barát és ismerős már tudja a jó hírt, de ti még nem: július 04-én megszületett Pocaklakó... megérkezett közénk Csenge kistestvére: Kincső... s itt tartva már könnyezek, hiszen Ők sose találkoztak, pedig éreztük Csengén, hogy várja a babát, az ipicit, ahogy Ő mondta... mivel ez Csenge blogja, így ezért főleg az Ő vonzataként írok, ami fájdalmas számunkra...

Kincső itt 5 napos baba...

Azt még nem döntöttem el, hogy fogok-e blogot vezetni Kincsővel. Ha igen, akkor természetesen a vele kapcsolatos dolgokat ott írom le, hiszen azok a dolgok nem ide tartoznak. Addig is azért írok egy rövidet.

Röviden talán annyit – s mint apa írom –, hogy Kincső születése számomra életem egyik legszebb élménye lett. Ehhez sok minden közrejátszott. Alapvetően Andi nagyon szépen és tudatosan szült, s csak csodálni tudtam... s nagyon nagy segítséget kaptunk a választott orvosunktól, illetve a szülésznőtől, akik maximálisan tiszteletbe tartották a szülés körüli kéréseinket, ritka élménnyel megajándékozva minket... s mint ahogy Klárinak nem tudom megköszöni amit értünk tett, így a szülészorvosunknak sem...

Számomra nagy meglepetés nem volt, hogy kislány, mert belül éreztem. A Kincső nevet pedig ismét Andi álmodta meg még korábban, így az se volt kérdés, mint Csengénél... Eleinte még néha leCsengéztem Kincsőt, ez számomra szokatlan volt, lehet azért is, mert van összecsengés a nevek között, mindkettőben cs és n is van, de ez már nem zavar, mert megálmodott név volt, illetve már nem történik ilyen. S ami a legfontosabb, hogy számunkra Kincső tényleg Kincs Ő. Érzések vegyesen kavarogtak bennem, hogy itt van köztünk valaki, aki magatehetetlen, s mégis az egyik legnagyobb támaszunk volt Csenge elvesztése óta... egy olyan élő valaki, aki a történtek ellenére is velünk maradt, küzdött, hogy itt legyen támaszunknak ebben az élethelyzetben, szinte fel se fogom, hogy mire volt képes eddig... s még csak most kezdődött el neki az élet...

Születésekor nagyon boldogok voltunk, megkaptuk az aranyóra ajándékát, illetve elsőként fürdethettem meg, s még sorolhatnám is hosszasan, de majd máskor.

Szülés után néha éreztem egy pillanatra valami szomorúságot a szívemben. Andi viszont boldog volt nagyon, s számomra ez fontos volt. Aztán itthon éreztem, hogy nagyon nehéz az érzés újra átélni egy gyermekem születését, örülni az érzésnek, élménynek, s közben mélyen ott van belül a másik érzés, mely életem legnagyobb fájdalma, hogy másik lányom meg már elveszettem... nem tudom hányan élik meg ezt a helyzetet, de azt kell mondanom, rendesen össze voltam zavarodva... tiszta volt az érzés, mindkettő, csak egyben fájdalmas is, inkább fájdalmas, hiszen Csengével 27 hónapi élményem van, míg Kincsővel addig pár óra...

Másnap délután kimentem Csenge sírjához... egyedül... s hát nem volt könnyű. Ott állni a sírnál, elmondani neki mi is történt, miért vagyok egyedül. Fura, mert tisztában vagyok vele, hogy Ő nincs itt, mégis talán egyedüli hely ahol neki beszélhetek. Mert érzem, már egy ideje nincs itt velünk. Korábban is írtam, hogy régen nem láttam vörösbegyet... s akkor volt egy olyan elképzelésem, hogy talán most ismét fogok látni egyet, mely jelzi, hogy itt maradt velünk Kincső érkezéséig... de tisztában voltam vele mikor nem történt meg, hogy jól éreztem, Ő már egy ideje elment lélekben, s vagy figyel minket nagyon távolról, s várja, hogy újra inkarnálódjon, vagy neki egyáltalán nem is kell újra visszatérnie, mert magától választotta, hogy eljön közénk...

Kincső születése után mindketten jól voltak, így szerencsére hamar hazaengedték Őket. Így előző nap egyedül itthon takarítottam a lakást, chemicalt hallgattam közben, s egyszer csak nagyon sírni kezdtem, s rájöttem, a zene váltotta ki, hiszen olyan szám volt, melyet utoljára Csengével hallgattam, s az ölembe fogva táncoltam vele... ezt követően csak sírni tudtam egy jó ideig... letöröltem a kisszekrényét, kinyitottam, s tódult felém az érzés, látva a sok ismerős kisruháját... leírhatatlanul tisztán ott volt a fájdalom, hogy Ő már egy örök emlék marad a számomra, nem fogom látni újra, nem fogom hallani a nevetését, nem fogom fogni puha kezét, nem veszem a nyakamba... s még ezer dolgot sorolhatnék... fájdalmasan tisztán jöttek... Csenge már nincs velünk...

...

Kincső 10 napja van velünk, s nagyon boldogok vagyunk, de az utóbbi napokban vannak nagyon nehéz pillanatok. Első közös nehéz élmény első itthoni lefekvésünk volt... Kincső középen az ágyban velünk, s Andi túloldalán egy üres kiságy, mely még mindig tele van Csenge játékaival, emlékeivel... s mindketten sírtunk, hogy milyen szép is lenne négyesben lefeküdni... hogy hogy örült volna Csenge velünk együtt... Andi mondta, hogy alig várta, hogy lássa Csenge arcát, mikor meglátja Kincsőt... hogy az ölébe foghassa... hogy együtt szopizzanak...

...

Kincsőn már most látszik, hogy más jellem lesz, de ezzel tisztában voltunk, illetve éreztük, mert nagyon mozgékony volt már pocakban is. Szeme színe is más mint Csengéé volt, s már most más grimaszokat használ... ez most úgy tűnhet, hogy számomra rossz, de nem, még örülök is neki, hogy nem látok hasonlóságot, hiszen Kincső nem Csenge. S nem is szeretném ezt éreztetni vele, s hiszem, hogy nem is fogom, csak még túl korai az élmény. Nehéznek tűnik, de azt érzem, csak tudatosnak kell lenni, s szépen meg fog oldódni idővel.

Ó tudatosság. Ismét rájöttem valamire, amit korábban Swamiji is mondott, hogy a problémák gyökere a nem tudás, a tudatlanság. Kincső hazahozatal előtt volt egy gyerekvizit, ahonnan engem kiküldtek. Mikor végeztek bementem, s mondta Andi, hogy annyit mondtak csak, hogy Kincső köldöke váladékozik. S ránéztem, s olyan volt a csonk alatt, mint egy gyerekkori gennyes sebem. Így utánamentem a dokinak, s megkérdeztem ez mit jelent, s mondta, hogy semmi, minden rendben van, ez a normális. Magamba meg mondtam, hogy akkor miért nem lehet ezt a fél mondatot hozzátenni, mert így csak megijedtünk, hogy valami gond lehet vele, mert hát nem mutatott jól (azóta már szépen leesett a csonk, illetve begyógyult neki a köldöke). S tiszta lett számomra, hogy mi nem tudtuk mit jelent, s mivel nem lett elmondva, érzésünk szerint nem jelentett jót (Csenge elvesztése óta alapvetően a rossz gondolatok jönnek be elsőnek), s csak zavar keletkezett bennünk, egészen amíg nem tisztáztuk a helyzetet. Orvosnak meg nem esett le, bár ezt meg éreznie kellene, hogy nyugtassa meg a kismamát, hogy ez normális. Nem vagyunk egyformák (szerencsére), elfogadom, magam nem így csinálom, legalábbis, ha zavart látok, hát elmagyarázom. Gandhi idézet szerint próbálok tenni: te magad légy az a változás, amit látni szeretnél a világban.

Szóval tudatosan dolgozunk magunkon, folyamatosan. Természetes, hogy néha nagyon fáj az élet számunkra. Korábban beszéltem Andival, hogy nem értjük miért történt meg ez velünk. Andi pont tegnap mondta, hogy hol lehetne jobb helyen Csenge, mint itt velünk, szeretetben, boldogságban. S igaza van, tényleg nehéz ezt felfogni, mikor azt mondják, hogy jó helyen van.

S ismét belefutok hülye megnyilvánulásokba, néha azt érzem tényleg ennyire hülyék az emberek. Sétáltam a gyógyszertárba, megállított egy idős néni, s kérdezte, hogy vagyunk, megszületett-e baba (miközben szerintem tudja már), s mondom neki boldogan, hogy igen. Mire ő: hála istennek, valaki pótolja Csengét. Na erre mondtam neki, hogy Csengét senki se pótolja. Mire szabadkozott, hogy nem így gondolta. Értem, s éreztem mit akar mondani, de nem azt mondta, hanem egy bődületes hülyeséget. S ezt még megfejelte azzal, hogy mondta minden este imádkozik, a férjét (meghalt pár éve) kéri vigyázzon Csengére, s Csengére is gondol minden este. Ezt nem hiszem el. Én nem gondolok minden este Csengére lefekvéskor, amiért néha restellem is magam, hogy miért nem teszem, de ez van. Vannak esték amikor nagyon élénken gondolok rá lefekvéskor, de van olyan is, hogy egyszerűen elalszom. Alapvetően nem érzem, hogy gond lenne, hogy nem gondolok rá minden este.

...

Múltkor mondtam Andinak, hogy úgy érzem, ilyen élettapasztalatot nagyon kevesen kapnak az életükben. Elveszíteni első egészséges gyermeküket, egy olyan korban, amikor még ártatlanok, semmi rosszat nem csinálni, alapvetően jók, s szeretni valók, s ezt önzetlenül adják. Egy ismerősöm mondta, hogy szerinte ez a szakasz a legszebb a gyerekkorban. Nem tudom, mivel nem lettem túl rajta...

Szóval elveszíteni első gyermeket, melyhez már komoly élmények kötnek... hát nem egyszerű. S megélni emellett azt az örömöt, hogy érkezik a következő. Párhuzamosan az élet két ellentétes érzése. Fájdalom és boldogság. Még mindig azt gondolom, hogy az élet egyik legnagyobb öröme, ajándéka a gyermek, s ezzel együtt az egyik legnagyobb fájdalom is, ha elveszíted. S mi ezt most viszonylag közel egy időben kapjuk. Ettől érzem magam belül koravénnek. S megérteni sokan megértik, viszont megélni ezt teljesen más, nem tudják felfogni mit is jelent. Lózungnak tűnik számomra, s meg is bánt az, aki azt mondja, hogy tudom milyen érzés lehet. Nem, ezt nem tudhatja senki se, csak én magam. Még azt se tudom felfogni, hogy Andinak mit jelenthet ez az egész, nemhogy más tudja.

…

Hajnali 04:37 van, jól esett írni, azóta már ki is világosodott, itt ülök kint az erkélyen, kicsit fáztam is, s felöltöztem. Most könnyebb lett, hogy sírtam, s írtam. Párszor már elfogott egy pillanat... Kincső a kezemben, a vállamon, s simogatom a kis fejét, nézem az alvó arcát, s örülök a pillanatnak, hogy itt van velünk... hogy együtt vagyunk...