... három az egyben ...

2012.06.18. 15:16

Régen posztoltam a blogra, most megteszem, kicsit fura lesz...

3 posztot fogok egyszerre feltenni, de időben máskor íródtak, ennek részben az az oka, hogy képeket szerettem volna beletenni, illetve közben a laptopom vinyója megadta magát (szerencsére pár hete mentettem le róla minden adatot).

Ezeket a sorokat május 28-án írtam:

Az utóbb időben történt pár dolog... igazából nem is fogok mindent leírni, mert nem is tudom felidézni, csak ugrálni fogok az időben...

Talán ott kezdeném, hogy ismét voltunk egy ismeretlen (vagyis inkább nagyon távoli ismeretségem egy sráccal) családnál ebéden. Van egy kisfiuk, aki már óvódás, s van egy egy éves kislányuk, aki viszont otthon volt, s együtt ebédeltünk 5-en. Srác kedvesét még nem ismertük, de készült csak miattunk vega kajával, s nagyon finom lett. De az ebéd mellett igazi elfoglaltságot a kislány adott nekem. Csak figyeltem milyen szép is, s milyen életvidám. Adta önmagát, nem sok visszafogottság volt benne, ami tetszett nekem. Olyan jóízűen ette az ebédet velünk, s az se zavarta, ha Andi vagy én fogom az ölembe... megmozgatott valamit ismét, bár szerencsére nem volt zavaró... jó volt egy kislányt kézben tartanom, néha megszagoltam a kis fejbőrét, s ekkor megerősödött bennem, hogy Csenge illatával sose fogok találkozni...

Kellemesen elbeszélgettünk, aztán együtt elindultunk hazafele. Kellemes érzéssel gondolok vissza rájuk. Egy olyan pár, akik hasonló élethelyzetben vannak mint mi. Vagyis gondolok itt korra, élethelyzetre, anyagi helyzetre, gondolkodásra... ez számomra megfogó volt, hogy nem vagyunk egyedül, mások is így állnak, vagy ilyen helyzetben is látják mi a fontos... a kislány engem nagyon megfogott...

...

Múlt hét vasárnap egy meglepetés várt minket. Andi még Csengével kezdett el járni egy akkor induló horgolós klubba. Készült is akkoriban pár dolog Anditól. Na ezek a lányok, s még sokan mások, összefogtak, s készítettek nekünk egy meglepetést. Vasárnap elhívtak minket, s átadtak egy kézzel készített kistakarót, amit Pocaklakónak készítettek együttesen. Nagyon szép lett, mind a színvilág, mind a minta, s érződik benne valami megfoghatatlan anyai érzés, talán ezt így tudnám leírni.

takaró.JPG

Egyedül voltam ott mint férfi, mint apa, de éreztem a levegőben valami erős anyai rezgést... megható volt, hogy gondoltak ránk, s idejüket ránk szánva készítettek egy kistakarót... ott is volt egy kislány, aki megragadta a figyelmem, néztem ahogy fel-alá járkál... s elgondoltam, mit is csinálna Csenge ha itt lenne. Büszke apuka ott volt vele, s figyelte mit csinál, segített neki, szép volt nézni, még ha fájt is, mivel magam sose láttam kívülről, s már nem is fogom Csengével... csak pár kép készült rólunk, nem is bánt a dolog, csak kíváncsi lennék rá, hogy ha visszamehetnék az időben megnézném magam, hogyan bántam Csengével, hogyan figyeltem rá... legfeljebb álmaimban fogom ezt újra látni valamikor, ha képes leszek rá...

...

Alapos lakástakarításban vagyunk, szerencsére főleg én csinálom, de néha Andi is belepörög... kész vannak a redőnyök, így lehetett ablakot pucolni, s ezt követően már az egész lakást takarítani. Így lassan, fokozatosan haladtunk, még nem értem a végére, de már nincs sok. Rengeteg ruhát, cipőt kiválogattunk, összeszedtünk, meg pár felesleges játékot, s elvittük a Reménysugár Otthonba gyereknapra... ott mindent szívesen vesznek. Nem az első alkalom, hogy itt voltunk, s nem is az utolsó. Nagyon sok dolgot más szerintem nem adott volna oda, de azt éreztem, más is örül a jó állapotú, használható ruháknak, cipőknek, így odaadtam. Elengedtük ezeket is...

Az egyik legnehezebb dolog ma volt, mert a gyerekjátékok egy jelentős részét tettük ma el. Nem tudom Andi számára mi volt a legnehezebb, szerintem minden, csak olyan okosan, szépen tartja magát, hogy csak csodálom. Számomra a legnehezebb a legó elbontása volt. Együtt építettem Csengével, s azóta csak a por szállt rá... most viszont eljött az ideje... egy nagy dobozba csomagoltuk el... s bontás közben csak sírtunk...

Ez a hét nehéz volt, végig a levegőben volt, hogy 27-én vasárnap volt 4 hónapja, hogy elment Csenge... s úgy tűnik még mindig nagyon nehéz a hónapnak ezen része számunkra, ami érthető... a dátumok elménk mélyére vésődött, melyik nap mi történt, s ismét feljönnek az érzések. Számomra nagyon nehéz volt az utolsó hét, főleg a kórház miatt, de talán ettől is nehezebb számomra, hogy itt találtam meg Csengével elsőnek az igazi közös kapcsolatot, rám volt utalva, Andi nem volt ott, s ízelítőt kaptam abból, milyen is, ha rám van utalva egy gyerek, s milyen élményeket kap az ember (még ha nem is volt egészséges...)... nem tudom elfelejteni, hogyan kapaszkodott rám, mint egy kis maki, mikor is az UH-ra vártunk, s énekeltem neki, ő meg békésen nyugtatta fejét a vállamra, s hallgatta... vagy amikor egész éjszaka csak simogattam a hasát, mert fájlalta, széken ülve aludtam mellette 10 perceket, mert újra szólt, hogy poci... ezen az estén fürdettem meg utoljára, s olyan vidáman nézte velem utána a Vándormadarakat, az elején a vörösbegynél mindig nevetett, s mikor vitte a kicsinyeinek az ételt, mondta, hogy kicsike...

Furcsa és fájdalmas, de már jó ideje nem láttam vörösbegyet, egyáltalán... pedig mindig várom, mikor látok egyet, hátha megragad egy pillanatra a tekintete, s érezhetem itt van újra, eljött hozzám... de hiába várom, nem történik meg... nem tudom mikor látok újra...

...

Már hét elején tudtuk, hogy nehéz lesz a vasárnap. Csenge 4 hónapja ment el, anyám születésnapja, s hát gyereknap... szinte rejtve néztem meg csak egy rövid kis videót, amit tavaly készítettem gyereknapkor, nem akartam Andit felkavarni vele, így is néztünk hét közben képeket, videókat, tavaly ilyenkor történtekről... azt gondolom ez mindig is ugyanúgy fog fájni, ezen az idő nem segít (bár évek múlva már más lesz), mindig is egy veszteség marad nekünk, mely életünk eddigi legnagyobb fájdalma...

Gyereknapra vettünk neki katicát, illetve készítettünk két lufit. Mindkettő héliumos lett, az egyik egy kiscica volt, melyet egy bohóc hajtogatott neki, a másik meg egy nagy kerek lufi lett, mindkettő narancs színű volt, mint ami Csenge színe volt... délután mentünk ki hozzá, de elkapott egy vihar, így későbbre tettük a kimenetelt. Addig elmentem Csenge kisbarátnőjéhez, vittem neki is gyereknapra ajándékot... aztán hazajöttem, s Andival kimentünk Csengéhez... nagyon nehéz volt besétálni Csengéhez, kezünkben lufival, gyereknapra menni lufival kislányunk sírjához... azt hiszem felfoghatatlan kívülállónak, mit is jelent... elgondolni se tudja senki, csak mi... ez a mi érzésünk marad... s persze közben pörögtek közös életünk eseményei, vegyesen, mind jók, s rosszak egyaránt... mások gyerekekkel ünnepelnek valahol, azt hogy családok, gyerekekkel nevetnek, mi meg némán lufival a kezünkben ballagunk egyetlen lányunk sírjához gyereknapot köszönteni neki... nem volt sok időnk temető zárása miatt, majdnem fél óránk... kikötöztem a kiscicát... virágokat meglocsoltam, addig Andi a nagy lufira írt üzenetet Csengének, meg rajzolt neki sok szépet... melyhez közös élmények fűznek... s aláírtuk a lufit neki, s elengedtük a levegőbe, s sírtunk miközben követtük a szemünkkel amíg csak láttuk... rég volt ilyen nehéz pillanatunk... de akár mondhatom nyugodtan, hogy a hetünk nehéz volt...

Lufi.jpg

… nagyon nehéz tudatosan elengednem Csengét...

... 

Rendszeresen járok ki futni, meg tekerni, ez alatt sokat szoktam gondolkozni, emlékezni... sokszor lefut előttem az utolsó hét történése, s csodálom hogyan viselt el mindent Csenge... esténként lefekvéskor gondolok rá, hogy remélem jó helyen van, nem tudom az Istent kérni, hogy vigyázzon rá, mert hitem alapjaiban romokban van jelenleg, nem is tudom embereknek születésnapra kívánni... szóval Csengének remélem jó helye van, s remélem segítettünk neki fejlődni, egy jobb élet irányába... ezt követően bízok valakiben (mert kapaszkodnom kell), a sorsban, hogy rendben legyen minden velünk... s néha nem is tudom mit kívánjak... néha azon agyalok mi fog a jövőben történni velünk, s rájövök felesleges bármin is agyalnom, képzelődnöm, még nem jött el, s lehet sose fog megtörténni... mind jó, s mind rossz dologra gondolok... elég érdekes felismerés

Itt ért véget május 28-ai bejegyzésem, most következik a június 07-ei:

Itt ért véget a május 28-ai bejegyzésem, s most június 07-e este 7 óra van. Igazán nem tudom hol folytassam a fonalat.

Sok minden történik velünk az utóbbi időben, de nem fogom leírni. S el is jutottam egy kulcsmomentumhoz, mely az utóbbi időben motoszkál a fejembe. Ritkábban fogok írni a blogra, sajnálom, eljött ennek az ideje. Vannak akik nap, mint nap megnézik írtam e valami újat, s lassan nekik is megszűnik ez a szokás, mert látják, ma se lett semmi új. Az a helyzet, hogy befejezem a sűrű blogírást, ennek több oka is van, s próbálom megvilágítani gondolatmenetem, nektek, mert olvassátok írásom.

Ez a blog alapvetően Csenge elvesztése miatt indult. S az utóbbi időben már inkább magunkról írok, egyre kevesebbet Róla, s ez bánt, megért bennem a gondolat, hogy most már néha fogok írni a blogra, akkor, ha valami fontosat szeretnék Csengével kapcsolatban leírni, gondolok itt a születésnapjára, vagy mondjuk a történtek egy éves emlékére. Mi életünkben a legnagyobb fájdalom, hogy lassan építjük le a Csenge napi rutinokat, s veszünk fel helyette újakat. Rájöttem, hogy idővel se fog változni az érzés, mely óriási fájdalom a szívemben, melyet mindig is érezni fogok és szükségem van rá, mert így azt érzem Csenge egy része mindig velem marad... szóval Csenge emléke miatt már csak ritkán fogok ide írni. Ez van.

De van másik oka is: korábban írtam, mi esett volna jól akkor a barátoktól. Gondolom olvasták a blogot, s hát úgy érzem, s tapasztalom nem változott semmi. Azt kell mondjam, hogy részben köszönöm nekik, mert rájöttem, hogy túl nagy baráti kört próbáltam fenntartani, mindenkivel tartani valamilyen szinten a kapcsolatot, nem pár közeli barátot, hanem sok barátot. Azt hittem sikerült, de ráébredtem (sajnos Csenge elvesztése után), hogy ez nem működik. Korábban ha barátokkal akartam lenni, felhívtam őket, vagy felkerestem őket. Most viszont nem teszem, mondhatni alattomos módon, de teszteltem őket, s rájöttem, hogy a sok energia melyet belefektettem ezekbe a kapcsolatokba, nem tért vissza hozzám, pont akkor amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Ez van. Rájöttem, hogy magányosan is jól érzem magam, még ha néha nagyon is fájt. Már egyre jobban kezelem a helyzetet, ehhez is hozzászokom lassan.

S mivel a blogírást is ezért is hagyom abba, mert sokan közületek elolvassátok a bejegyzésem, s úgy érzem, illetve tapasztalom, hogy egyirányú lett a kapcsolatom veletek (ami alap egy blognál, csak felismerni nehéz), ti tudjátok az íráson keresztül, hogy mi van velünk, s mintha ez egy megnyugvást adna, persze jól vannak, szépen haladnak, stb, viszont mi semmit nem tudunk rólatok, nem áramlik vissza az információ. Erre nincs szükségünk. Vannak akikkel beszélünk skypeon, de már ők is tapasztalták, hogy más élőben találkozni velünk. S most azt kell mondjam, hogy ezek után, amit írok, nem is nagyon várom, hogy ezek után jöjjenek az emberek. Számomra nagyon sokan elmentek... sajnos... de elfogadom, itt maradok ettől függetlenül...

...

Más fontos dologra is rájöttem, s talán túl őszinte leszek. Az a helyzet, sokat töprengtem rajta. Nehéz leírnom, s talán nagyképű lesz a dolog, pedig nem annak szánom. A történtek miatt úgy érzem lélekben öreg lettem, egy nagyon nem mindennapi életélmény által, olyan dolgot tapasztaltam meg, amit remélem ti nem fogtok átélni. Viszont tiszta legyen számotokra, hogy valószínűleg (azért nem írom, hogy mindenkinek, mert speciel Csenge se élte át ebben az életben) mindannyian fogtok ezzel találkozni, elveszteni valakit, valakiket akik nagyon közel állnak hozzátok. Csak ez általában akkor történik meg az emberrel, amikor a szüleit veszíti el idősebb korban. Vannak olyanok akik gyerekként veszítették el a szüleiket, az is nagyon nehéz élethelyzet lehet, egyik szülő nélkül felnőni, de ezt nem tapasztaltam meg. A sajátomról tudok írni. Életem egyik legnagyobb kincsét veszítettem el egy hét alatt, vagyis ha igazán őszinte akarok lenni, akkor azt mondom a szombat hajnali telefonbeszélgetés pillanatában... addig abban gondolkoztam végig, hogy meg fog gyógyulni, hazajövünk a klinikáról, s folytatjuk életünket, várjuk a kistestvér érkezését. De ez nem így történt. Még ha nagyon jó empatikus készséggel is rendelkeztek biztosan mondhatom, hogy nem tudjátok milyen nekünk, elveszteni Csengét... mert nem tudjátok mit jelentett nekünk az itt léte, mit testesített meg, milyen élményeket adott nekünk... mint ahogy mi se tudjuk másnak mit jelent valaki más...

Visszatérve a gondolatmenethez, mivel emberből vagyok, tudatosan felfogok dolgokat, megoldom magamban, viszont hiába gondolom hogy nem helyes, a szívemből jövő érzésnek nem szabok gátat tudatosan. Itt arra gondolok, hogy ha eljön az a pillanat, mikor elmegy valakitek, nem tudom, hogy ott tudok e lenni veletek, vagy sem. Ilyen eset még nem jött el, ha eljön meglátom mit lépek. S azt gondolom közel se azt éli meg az ember, ha a szüleit temeti el „idejében”, mert tudja, ez az élet normális rendje, s addigra már gyerekei nagyobbak, saját családi életet él, s már közel se azt jelenti a szülő neki, mint korábban, mert természetes számára, hogy a saját családja fontosabb. Persze a szülő mindig fontos helyet foglal el, de ez akkor se ugyanaz...

Emberből vagyok, érzésekkel, s ne várjátok tőlem, hogy ott leszek és segítek. Lehet nem akarok ott lenni, mert úgy érzem, hogy nektek is meg kell élnetek ezeket. S itt lehet azt gondolni, hogy haragszom rátok, mert nem voltatok itt, s visszaadom, pedig nem erről van szó, egyszerűen már látom és értem, hogy az élet ilyen, túl kell lenni az ilyeneken, meg kell élni, érteni.

...

S most írok kicsit magunkról is, röviden. 35-36 hét körül tartunk Pocaklakóval, nagyon aktív baba, hozzá képest Csenge egy nyugalmas, relaxált manó volt. Kíváncsian várjuk milyen lesz a szülés, milyen lesz a baba, milyen jellemmel érkezik, stb. Csenge nyugodtságát már nem fogjuk látni, egy egyéniség volt, mely számomra megfoghatatlan. Figyelem a gyerekeket, s azt kell mondjam, ilyen gyereket azóta se láttam, persze nem láthatok, de még viselkedésre se találom, aminek örülök, attól félek ha látnék, csak fájdalom lenne...

Andi változó állapotban szokott lenni, vannak könnyebb napok, s vannak igazán nehéz napok. Talán azt lehet mondani, hogy ahogy közeledünk a szüléshez úgy egyre nehezebb pillanatok vannak, melyek rövid ideig tartanak, de annál intenzívebbek.

Felfoghatatlan számunkra még most is, hogy történhet ilyen. Nem ismerünk mást, akivel ilyen történt volna, s Andi tegnap este mondta zuhany közbe, hogy kegyetlen, mert tényleg nincs más akivel ilyen történt volna... s nem tudtam rá mit mondani, mert így van. Ismeretségi körünkben (közeli és távoli) senkivel se történt ilyen, miért velünk... miért Csenge...

...

Asztalom felett eddig egy Retyezátos kép volt kitéve, melyen Andi ült a Retyezát tetején, s nézett le a Bukura-tóra. Csenge rajzai pakolása közben egyik kis rajza megfogott, s keretbe tettem, s itt van asztalom felett... számomra nagyon sokat jelent mióta bekerült a keretbe... látom magam előtt ahogy kis kezében a ceruzával rajzol, látom ahogy a maga kis világát próbálja megalkotni...

asztal.JPG

Van olyan pillanat, amikor egyszerűen megállok, s érzem, hogy tör fel bennem az érzés, a tudat, hogy Csenge nem létezik már, s ebben az életben soha nem fogom már látni... s érzem a szívem és a rekeszizmom között a feszültséget, s csak sírok, s régi dolgokra gondolok... látom magam előtt ahogy játszik, vagy ahogy nevet, vagy ahogy jön az ölembe, hogy kapcsoljak neki mesét... s egészen sokáig írhatnám.................................

...

Más ember vagyok... nagyon nehéz, de próbálok Csenge lényéhez méltó lenni, s fejlődni általa... s vigyázni a családomra... s élvezni minden pillanatot... egészen addig amíg lehet, amíg itt vagyok köztetek... ebben az életben...

Itt ért véget a június 07-ei írásom.

 

Most június 18-a 11:07 van.

Mivel nem szoktam visszaolvasni miket írok, így lehet lesz ismétlés. Valahogy még nem megy a visszaolvasás, írom azt, ami akkor jön. Számomra ilyen egyszerű, sokat nem agyalok rajta. Utólag lehet mást írnék, de mivel eddig így írtam, így maradok ennél a stílusnál.

37 hétben vagyunk, s ennek nagyon örülünk, hiszen a 28 hét körül felvetették a veszélyes koraszülés eshetőségét, s hát akkor eléggé megijedtünk... de hamarosan eljön az idő, amikor ismét három tagú lesz a család... elég nehéz ez számunkra... nem is tudom megfogalmazni...

Készülünk a szülésre, reméljük, hogy minden rendben lesz... azért lélekben elég sok mindenre fel vagyok készülve... mert az élet nem habos torta...

Lehet az írásom alapján gondolni, hogy gond van. Nem hiszem. Csak egyszerűen mikor itt írok, akkor óhatatlanul fog el egy érzés, mely meghatározza az írásomat. A hétköznapjaim máshogy telnek. Bár ahogy közeledik az idő, egyre nehezebb számunkra. Mindketten érezzük, hogy nagyon fáj, valami mélyről jövő emlék... sokat sírunk mostanában, hol Andi hol én... ami változás, hogy ritka alkalmakkor jön fel, de akkor nagyon intenzíven... érzem ahogy a mellkasom közepén-szélén elindul valami szorítás, s csak nyomja a mellkasom... de egyáltalán nem fájó érzés, inkább valami belém ivódott fájdalom, mely azt hiszem végig kísérni fog...

...

Valamelyik nap reggel siettem, de a ház előtt összefutottam egy öreglánnyal (így hívom őket, persze nyugdíjas öreg néniről van szó), aki sajnálatát fejezte ki, majd elkezdte mondani, hogy a "Jóisten" azért csinál ilyet, mert, stb... s hát segítsen meg minket... elég gyorsan elvettem a kedvét, mikor mondtam neki, hogy hol volt a jóistene, fogalma sincs min megyünk keresztül, majd ha megtörténik vele ez (már nem fog, mert nyugdíjas, s nem valószínű, hogy első gyermeke most születne meg), akkor térjen vissza erre a térítő dumára, addig meg hagyjon békén... kicsit megszeppent az öreglány.

...

Párszor agyalok az élet körforgásán, az inkarnáción. Sejtésem szerint Csenge lelke nem szűnt meg, nem ment mennyországba, mert ilyen nincs, hanem valahol létezik, fejlődik. Igazán nem eldöntött bennem, hogy Ő még tovább forog ebben a körforgásban, vagy csak nekünk jött el segíteni. De ha Ő is vándorlásban van, vajon fogok még vele találkozni ebben az életben? Fel tudom majd fogni, ha találkozok vele? Egyáltalán van ilyen? (mert elképzelésem szerint igen). Elég nehéz ezen agyalni...

...

Pocaklakó nagyon sokat, és nagyon aktívan mozog. Részben én is készülök rá, hogy ha itt lesz köztünk, vettem magamnak egy kendőt... Andinak már egész szép kollekciója van, egyáltalán nem bánom, örülök neki, sokat jelentett neki is, és Csengének is a kendőzés... Így kerestem magamnak egy kendőt, melynek színvilága megfogott, s sikerült ismerős segítségével német ebayről megszerezni ezt:

kendő.JPG

Remélem sokat fogom benne hordozni Pocaklakót és még leendő további gyermekeinket...

...

Mostanában volt egy-két érdekes találkozásom emberekkel. Sajnos elérkeztem ahhoz a fázishoz, amit sebtépésnek neveznek. Kicsit érdekes helyzet, amikor valakivel most találkozok, s elmondja részvétét, sajnálatát... egy pillanat alatt elnyom az érzés, hogy nincs Csenge... s nehéz pillanatok következnek. Ismét megélek valami szorítást, na persze nem gond, csak nehéz. Nem zavar, bár korábban jobban esett volna, amikor is vártam volna, akkor tényleg segítség lett volna, most viszont számomra kínos...

Még mindig van olyan találkozásunk emberekkel, hogy kérdik mosolyogva, hol van a kislány? Nehéz helyzet. Elmondjuk röviden mi történt... aztán elköszönünk, látszik emészteni kell az embereknek... ezt követően elmegyünk valami félreeső helyre, s átölelve sírunk... remélem, hogy egyre kevesebb lesz ilyen.

...

Barátokról ismét: számomra sokan háttérbe kerültek a történtek után. Ez természetes kezd számomra lenni. Nem haragszom rájuk, de bennem van, hogy nem voltak mellettem, amikor kellett, amikor nagy segítség lett volna. Majd alakul velük a kapcsolat, de nem lesz számomra egyszerű. 

Vannak páran akik ígérnek valamit, s valahogy nem kerül rá sor. Már ez se zavar annyira, mint korábban. Elfogadom, talán én tehetek róla, hogy nem veszik komolyan. Magam részéről igyekezek elnézni dolgokat, agyban teszem helyére ahova kell, de érzéseimnek nem mindig tudok korlátot szabni, így sokszor van olyan helyzet, hogy nem tudok jól reagálni, s utólag bánt a dolog.

...

A blog sorsáról. Keveset fogok írni, talán akkor ha valami igazán lényeges dolog történik, amit meg szeretnék veletek osztani. Agyaltam már rajta, hogy lehet inkább indítok egy másik blogot, mely arról fog szólni hogyan élünk egy gyermek elvesztése után, s alakulunk egy új gyermekkel. Azt hiszem ez jobb lesz így. Ez az oldal marad Csenge emlékének...

Most befejezem soraimat, lett sok új infó szerintem. S végül ide teszek egy album linkjét, melyben olyan képeket láthatok amiket január végén hívattunk elő... hogy minden évben készítünk egy albumot az elmúlt évünket megörökítve. Talán azon a szombaton vásároltuk együtt a médiában a fotóalbumot, amikor Csenge beteg lett... látom magam előtt ahogy rohangált a média sorai között, s zsiványan nevetett, kacagott... Ezek elég vegyesen vannak, fogadjátok szeretettel (nagyon sok kedvenc képünk van közte):

https://www.dropbox.com/sh/g66ttb514tryxey/hHnXEOUXji

...

S végül valami: kíváncsi vagyok Nektek mi a véleményetek a leírtakról? Milyen érzéseket keltett bennetek ez az oldal? Van-e valami ami változott azóta, vagy kíváncsiak vagytok rá? Őszintén...

Szerző: DrGonzo