... Anyák napja ...

2012.05.06. 21:32

Mostanában van egy-két nehéz nap, mint a mai is: anyák napja... vagy a május elseje is az volt...

Tavaly május elsején kint voltunk a csónakázó tónál, sétálgattunk, Csenge nagyon élvezte a nyüzsgést, az állatkert előtti kirakodást, stb. Illetve a krisnások is kint voltak, halavát osztogattak és zenéltek, Csenge pedig a kismotorján táncolt nekik, s nevetett...

Mai nap érezhetően nehezebb volt. Már pár napja a tudatunkban van, hogy vasárnap anyák napja, s valószínűleg nem lesz könnyű. Részben igaz is lett. Csenge halála óta folyamatosan égett egy gyertya a lakásban, a fényképe mögött, melyet csak akkor oltottunk el, ha több napra elmentünk itthonról, egyébként éjjel-nappal égett a szobában, este fényt adott nekünk... s a fény árnyjátékokat játszott, a leg szíven ütőbb a lámpa árnyjáték volt, ugyanis a lámpa olyan árnyékot vetett, mintha egy kismotor lenne... már az elején észrevettük mindketten, s mindkettőnknek egyből a kismotor jutott az eszébe... Pár napja nagyon meleg volt, s este nem tudtuk kinyitni az erkélyajtót, mert szúnyogháló még nincs a redőny miatt, s a cserebogarak és más éjjeli bogarakat vonzott a gyertyafény, így kitettük a konyhába a gyertyát, de nyitva hagytuk az ajtót, így a fénye bejött, de már visszafogott volt, a motor sziluetje már nem látszott... s tegnap elégett az utolsó gyertya is, s most már mindketten éreztük, hogy nem kell tovább égnie... bár részben hiány érzés, részben pedig egy olyan, hogy tényleg dolgozzuk felfele magunkban a történteket, így ezt már jobban tudtuk fogadni...

A héten történt egy-két mozzanat, amit megosztok veletek. Korábban kaptunk egy házi feladatot, hogy írjuk meg mit kaptunk Csengétől... ezt a héten egyik délután meg is írtam a magam részéről, mintha Csenge írná Andinak, hogy miket kapott tőle... elég nehéz volt szavakba önteni az érzéseket, de valahogy megoldottam, részben, s közben csorogtak a könnyeim... nem egyszerű, még végiggondolni se, nemhogy leírni. Ugyanígy megírtam a szüleimmel is ugyanezt, mit kaptam tőlük, s mit adtam nekik én... talán egyszerűnek tűnik, de egyáltalán nem az, szavakba önteni... de sikerült, anyámnak ma adtam oda anyák napja alkalmából, apámé még várat magára, majd ha találkozok vele... Még ma este megírom azt is, hogy Andi mit kapott Csengétől, ezt is anyák napi ajándéknak szánom...

 

Múlt héten néztünk pár filmet, ezek közül kettőt emelnék ki. Az egyik a Samsara, mely egy tibeti szerzetesről szól. Nem tudom ki látta, ki nem, de írnék róla pár sorban. Egy szerzetes srácról szól, aki szerzetesi életet él már kisgyerek korától fogva. Felnőtt férfi, 3 éves meditációból ébersztik fel, így kezdődik a film... aztán valahogy vágyálmai lesznek, megfogja őket a másik nem varázsa, s elhagyja a kolostort sok dillemázás után, hivatkozik Buddhára is, hiszen Szidhártá is királyi életet élt, családja volt, fényűzés, stb, aztán lemondott ezekről, hogy rájöjjön a szenvedés okára. S megvilágosodott valamikor... na a szerzetes srác is ezt mondja az öregnek, hogy ő gyerekkora óta szerzetes, nem is tudja miről mondott le, s szeretné megtudni, így elhagyja a kolostort, s családos életet kezd, feleség, gyerek, stb. S vele együtt kapja még a kapzsiság, irigység, mohóság, stb dolgokat is... feleségét is megcsalja, stb... Az öreg szerzetes meghal, s levelet küld neki, mely felébreszt a srácban valamit... a levél röviden: még többször fogunk visszatérni, s reméli, hogy egymásnak el tudják mondani, hogy mi a jobb, több száz vágyat, dolgot megélni és elveszíteni, vagy csak egyről lemondani... (nem pontosan így van, de most nincs kedvem kikeresni, szerintem érthető). Így otthagyja a családját, s visszatér a kolostori élethez. Persze az úton jelképes választás elé kerül, ahol is a felesége várja, s elmondja neki, hogy Jasudárá sorsáról nem sokat írnak (ő volt Szidhártá felesége), de elmondja neki, hogy a családban is megtalálhatta volna önmagát... mikor tudatosul ez a srácban, szenved tőle, hogy mindkét életben megtalálhatta volna önmagát, de mindkettőt feladta félúton...

A film számomra kellemes volt, s tisztába kerültem valamivel, amit már eddig is tudtam. Én a családomon keresztül fejlődtem, s gondoltam hogy közelebb fogok kerülni önmagamhoz. Hiszem, hogy a családi életemen keresztül is elérhetem az önmegvalósítást... lehet nem ebben az életben, de közelebb kerülök ezáltal hozzá... hát most elég nehéz is ezt tovább folytatnom... met most nagyon nehéz életszakaszba kerültem/kerültünk. Hallottam korábban, hogy minden ember életében bekövetkezik egy nagy életút kérdés úgy 28 és 34 éves kor között... jelenleg a krisztusi 33-at taposom, hamarosan kezdem a 34-et... elég nehéz ez számomra, sose gondoltam volna, hogy ilyen dolgot fogok kapni, azt hittem a szédelgésem kapom... ezt meg se gondoltam volna... nehéz ezt felfognom...

 

Próbálom megmagyarázni, a megmagyarázhatatlant... már egy jó ideje, Csenge érkezése előtt elkezdődött az a változás, amiről már írtam, hogy kezdtem felfedezni Istent... s hitem alakult ki, hogy tényleg véd, vigyáz ránk, jó dolgokat kell tennem... s ő majd segít ez által, hiszen ő mindent lát és tud... legtöbb reggel és este feküdtem le úgy, hogy megköszöntem, hogy milyen jó hogy ma is felkeltünk, egészségesek vagyunk, stb... még a szankalpám is ez volt (ez egy kívánság, amit mélyen elhelyezel a tudatodban): legyen egészséges, boldog, kiegyensúlyozott, nyugodt életünk! S itt nem csak magamra, vagy a családomra gondoltam, hanem minden élőlényre... s lassan kezdtem belátni, hogy tényleg működik a dolog... persze nem minden nap, de láttam magam előtt, hogy jó dolgokat teszek, visszatérnek hozzám, van egy gyönyörű feleségem, van egy csodás, egészéges lányunk, van munkám, van hol lakni, igaz nem keresek valami sokat, de megélünk belőle, s nincsenek nagy igényeink, de szépen haladunk, sok örömben van részünk... egészen január végéig... s azóta se térek igazán magamhoz ettől... hogy miért kaptuk ezt, illetve ami a fontosabb, miért kap egy két éves egészséges kislány ilyet az élettől... ma kétszer is voltunk a temetőben Csengénél, de délelőtt olyan sokan voltak, hogy inkább visszamentünk most késő délután, szerencsére csak mi voltunk Andival, nem voltak a környékünkön... így tudtunk beszélgetni Csengéről, Csengével... s akkor mondtam, hogy szinte most lett bennem tiszta, hogy utolsó pár napban az intenzíven javarészt csak annyit mondogatott (mert beszédre egyébként se nagyon volt igénye korábban, mindent megértetett velünk testbeszéden keresztül), hogy kész és haza... s most fogom fel igazán, hogy Ő arra gondolt, hogy kész van ebben az életben, s haza fog menni... csak mi nem fogtuk fel, hogy Ő nem a mi otthonunkra gondolt, hanem valami magasabb dimenzióra... s olyan nehéz felfognom, hogy tisztán csak annyit mondogatott, hogy kész, kész, kész... olyan fájdalmas belegondolni, hogy ennyire tudta mi fog vele történni, s nem sírt a végén szinte semmit, pedig biztos szenvedett...

 

Néha minden ok nélkül összeszorul a szívem és csorognak a könnyeim... s egyáltalán nem tudom felfogni, hogy egyszerűen már nincs köztünk, hogy lehet ilyen az élet, Isten miért csinál ilyet? Egy egészséges, életvidám kislányt hagy halálosan megbetegedni... s nem segít rajta... egyszerűen csak fáj és folyik a könnyem, szenvedünk miatta... olyan gyönyörű, értelmes, életvidám kislány volt... mély tekintettel... s most egyszerűen nincs itt...

Két dolog van, amivel vígasztalni szoktam magam: remélem méltók voltunk rá, hogy minket választott szüleinek, illetve hogy segíthettünk neki az életútján, hogy közelebb kerüljön az Önmegvalósításhoz...

 

Visszatérve a másik filmhez: Ilyen az élet. Amerikai film, persze sejthető a film vége, mindegy. Egy házaspár, akiknek van egy lányuk, össze akarják a legjobb barátaikat hozni egy vakrandin, ami persze nem jön össze, ettől függetlenül ők ketten lesznek a kislány keresztszülei. Egy baleset következtében, szülők meghalnak, s kettejükre hagyják a gyámságot... s persze a végén össze is jönnek, mint sejthető. Viszont a filmben elég sok minden felkavaró volt... számomra az amikor is a srác a reptéren nézi a kislány első járásáról készült felvételt... ilyen nekünk is van... csak ő ezt követően a családjával van, nekünk viszont itt a valóság, hogy nekünk már csak tényleg az emlékek és képek, felvételek maradnak...

 

S a mai anyák napja... nem tudom Andiban mi játszódik le, de csodálom, ahogy az egészet kezeli... az egész lényét úgy ahogy van... ha akar majd mesél róla... óriási értékekkel rendelkezik, olyan belső tartása van... nem tudom elmondani... egyet tudok, nagyon nehéz neki... mint korábban írtam, én csak a felszínt karcolgatom... Andi azt mondta, hogy ma van 100 napja, hogy Csenge elment - még nekem is hátborzongató –, illetve kaptunk egy ajándékot is Csengétől: a fejfáján két kis virág volt, és egy levélen egy kativa, illetve egy szíven egy katica. Eddig mind fent volt, de ma láttuk, hogy a szíves kativa leesett, s Andi fel is vette, mintha csak mai nap ajándékként küldené Csenge anyák napjára... megérintett a dolog... Andit Csenge tette anyává...

Elképzeltem ma reggel, hogy Csengével elmegyünk virágért, Andit meglepve... s láttam magam előtt hogyan adja át mosolyogva a virágot Andinak, s nevet, s Andinak pedig csorog a könnye a boldogságtól... s nagyon fáj, hogy ezt már sose fogom látni... legalábbis nem Csengével...

 

Előző blogbejegyzésem vegyes érzelmeket váltott ki pár emberből. Szeretném ha tudnátok, hogy amiket leírtam, már elmúlt, túl vagyok rajta, azt gondolom feldolgoztam, s helyesen látok azóta dolgokat. Az a fura, hogy a blogot amikor írom, mélyen írok, s legtöbbet a fájó részről, de nem csak ez történik velünk. Tudunk már egyre többet nevetni is... példának okáért, ma délután láttunk egy nőt, akinek a hátán is volt mell... nem viccelek, Andival ültünk a kocsiban, a Nagyerdő mellett látunk egy enyhén molett nőt, aki beleszorította magát egy nála több számmal kisebb fehér felsőbe, s a két lapockája alatt rendesen két mell lógott. Ilyet még nem láttam korábban, mondtam is Andinak, hogy ezt leírom a blogon, mire csak nevetett az egészen... Vagy másik szokatlan dolog, bár ez nem vidám, de ma végignéztem, ahogy egy fiú és lány belövik magukat a ház mögötti bokorban, korábban még nem láttam ilyet sose élőben. Felvettem videóra, de nem látszik rajta semmi, csak hogy kempelnek a bokorban, aztán meg elrohannak, de még a kamera előtt láttam, hogy rendesen karon szúrja egyik a másikat. Gondolom nem inzulinnal bújtak a bokorba. Ez is egy nem mindennapi élmény.

 

Van valami amit szintén leírnék a bloggal kapcsolatban. Egyoldalú kommunikációs forma. Ez igazán most tudatosult bennem. Megírom mi van velünk, így nagyon sokan akiknek fontosak vagyunk, elolvassák, s már tudnak is rólunk mindent. Majdnem mindent. Csak az a gond, hogy ezzel együtt vissza nem áramlik semmi, vagy csak nagyon kevés. Az a gond, hogy olyan, mintha ezzel akadályoznám a személyes találkozókat... nehéz megfogalmaznom, de a blog által ti – olvasók – képbe kerültök mi van velem, én viszont nem tudok rólatok semmit. Furcsa, de hiányoznak a személyes beszélgetések, így ti tudjátok mi van velem, de ez nem ugyanaz, mintha személyesen beszélnénk. Bár nem biztos, hogy a legjobb beszélgető partner lennék, mert elsőre nem tudnék elvonatkoztatni attól, hogy most azért kerestek többen, többször, mert megírtam a blogon... ezen agyalhatok egy keveset... (s nem bántás, szemrehányás, de ha belegondoltok a helyzetembe, akkor lehet meglátjátok miért is írtam le, illetve megértitek).

 

Egyre könnyebben telnek a napok, tudunk nevetni is, sokat pihenünk, s készülünk minél tudatosabb szülésre. Sokat olvasunk róla, készítjük magunkat felfele Pocaklakó érkezésére... tisztul a kép, hogyan is szeretnénk szülni...

S most be is fejezem, mert Andi befejezte a zuhanyzást, s egymásra van szükségünk, egymást fogjuk ölelni, s sírni, emlékezni első lányunkra: Csengére...

Szerző: DrGonzo