... magányosan ....

2012.05.01. 23:43

Azt hiszem eljutottam addig a pontig, hogy írok a barátokról, mit és hogyan éltem meg a 3 hónap alatt... Igen, most csak a magam részéről írok, vannak részek melyek Andira is igazak, viszont most csak magamról írok.

 

Már egy ideje folyik bennem egy bizonyos folyamat, pontosabban: mi a helyzet a barátokkal, ismerősökkel. Elég nehéz róla írnom, többször agyaltam rajta, hogy megírjam-e vagy sem. Aztán most úgy jött ki a lépés, hogy arra billentem, megírom, mindenki oda teszi magába ahova akarja. Lehet pont ettől fognak elfordulni tőlem emberek, ezt is túlélem, sajnos történt ettől sokkal fájdalmasabb dolog az életembe, így mondhatom azt nyugodtan, fájt és fájni fog, de igazán nem hat már meg. Tudom mi az igazi fájdalom, melynek okán változtatni sose fogok tudni, nincsenek olyan rejtett erőim.

 

Nem is tudom hol kezdjem... talán régebb időknél kezdeném. Gyerekkorom óta rengeteg embert ismertem meg, valahogy érzékem van hozzá, hogyan kell az emberekkel beszélni, kommunikálni. Ez egy adottságom, mellyel tisztában vagyok. Akár vad idegen között is feltalálom magam, nem érzem gátolva magam semmiben. Ez egy nagyon jó adottság, s szeretem is használni. Nagyon sok embert megismertem akár futólag, akár hosszan tartóan ennek köszönhetően. Folyamatosan azon voltam, hogy mindenkivel a legjobb kapcsolatot fenntartani, még ha ritkán is találkozunk, akkor is úgy állni hozzá, hogy érezze, számomra fontos ember ő is, s igenis érdekel mi van vele, még ha ritkán is, de tudtam olyan dolgokat emberekről, mely által éreztem közel kerültem hozzájuk. Azt gondolom, sose használtam ki az ilyen információkba rejlő lehetőségeket, mármint negatívan sose. Lassan alakult ki bennem, s fejlesztettem egy szintre. Sokan ismernek, s mindenkinek próbáltam a legtöbbet adni az adott helyzetben. Swamiji, és a jóga megismerése óta változtak bennem dolgok, mondhatni egy repülőre ültem az addigi kerékpár helyet, s haladtam egy úton, melyet önmegvalósításnak neveznek (szerintem). De ehhez kelletek a barátok, akikkel ezeket megoszthattam illetve segítették utam. S természetesen a zöld is, mely mint korábban írtam, az élet spektrumát nyitotta meg nekem, csak egy feladatom volt befogadni, s megérteni. Részben ment, részben nem. Mindegy. Ez idő tájban ismerkedtem megy egy sráccal, aki tőlem idősebb volt pár évvel (aki ismer tudja kiről írok). Nagyon sokat köszönhetek ennek az embernek, barátnak. Mert az lett belőle, a legjobb számomra. Együtt kezdtünk el mászni, s mint mászó partnerek sokat adtunk egymásnak, mint történetek által, mint a mászás által. Egymásra voltunk utalva, s kölcsönösen segítettük egymást, bár szerintem ő egy magasabb szinten volt nálam, s segített, hogy feljebb kerüljek, illetve segített, hogy önmagam legyek. Hálás vagyok neki érte. Számomra az ő ismeretsége jelentett a jelenlegi énemhez. Vele együtt olyan dolgokat éltem meg, melyek azzá tettek ami vagyok. Igazi, jó barát. Sokat másztunk, amíg bele nem zöldültünk... s mindeközben szellemileg is fejlődtünk. Viszont úgy alakult, hogy ez a barátom itthon nem találta helyét, vagyis abba a cipőbe járt, mint nagyon sokan most fiatalok, hogy itthon nem látott jövőt, így kiköltözött egy másik országba barátnőjével együtt, s azon emberek egyike, akire büszke vagyok, mert látom jobb sorsuk van kint, illetve keményen tesznek is érte. Mielőtt elutaztak, már éreztem, hogy valami elmúlik az életembe... ez lassan 7-8 éve történt. Persze sokat járnak haza együtt is, külön is, mi csak egyszer voltunk náluk látogatóba Andival, de annak is nagyon örültünk... Ez a barát az, akivel mindig fél szavakból megértettük egymást. S Csenge történtek óta is így van, néha beszélünk skypeon, s érti mit akarok mondani, mit érzek, ismer elég alaposan, s tudja milyennek látom a világot, mit élek meg – részben. S itt egy kulcsmomentum. Mivel nem vagyunk a mindennapok részei egymásnak, hiszen távol élünk egymástól így megváltozott a viszonyunk. Mindig is a legjobb barátom marad, ezt nem veheti el tőlem az élet (mint ahogy a Csenge emlékeket se), de már távolodunk egymástól. Nem a mindennapjaim része, mint ahogy én se az övének. Így adódik a dolog, hogy... s nem is tudom jól leírni, csak érzem, a legjobb barát, de az a legjobb kifejezés, hogy nincs itt velem... S miután elment ezt fel se fogtam igazán, mert akkoriban ismertem meg Andit, így volt valaki az életembe. De a Csenge történtek óta már egy ideje azon jár az agyam, hogy be kell lássam, nincs másik ilyen barátom. Sokan vannak olyanok, akik igazán közel vannak hozzám, s igaz barátaimnak tartom őket, egy kezemen meg tudom számolni őket, s szerintem ők is tisztában vannak ezzel, mikor ezen sorokat olvassák. Van egy olyan apuka is, akit barátomnak tekintettem, s a történtek óta sokat írunk egymásnak skypeon keresztül, ő lett az arc nélküli chat partner, aki itt van nekem, amikor csak tud. Érdekes kapcsolat ez, természetesen ismerjük egymást személyesen is, csak keveset találkozunk, illetve chat közben esténként tudunk mélyen „beszélni”. Bár ez engem zavar, mert nem szeretem a chatet, de valahogy mindig közbejön valami, amikor is találkozhatnánk, de azért már kétszer találkoztunk... jobban tudnék neki beszélni, ha lenne rám ideje, de családos ember, két gyermekük van, így tiszta sor, marad a skype. Ő az az ember, aki megkérdezte, hogy hány barátom van, mire mondtam neki, hogy te is az vagy. Ő visszamondta, hogy nem vagyok a barátja, nem is értettem (lehet nem így volt, de bennem ez maradt meg). S elmondta, hogy neki van pár barátja, akikkel bármiről tud beszélni, éles határvonal, s a többiek ismerősök. Annyit csalódott emberekbe, hogy ezt alakította ki, s én is egy ismerős vagyok. Ez akkor engem nagyon meglepett, hiszen számomra mindenki barát, persze mint írtam vannak közelebbiek, de mindenkinek a legtöbbet próbálom adni, így nálam nincs határvonal. Mindenki barát, akit megismertem, pár alkalom után. Nem is tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, eddig.

A Csenge történtek óta komoly változások mennek bennem végbe, mélyen. Elvesztettem a lányom, ami életem eddigi legnagyobb fájdalma, de ez csak a kezdet volt, rengeteg barátom vesztettem el azóta... na ezt meg se gondoltam volna. 3 hónapja, hogy elment Csenge, eddig vártam ennek kiírásával, most már nyugodtan megteszem, mert úgy érzem eljött az ideje. Azért írom le ezeket, mert lehet később más hasonló helyzetbe kerül, vagy elveszíti a gyerekét, vagy ismer ilyet, s olvassa ezeket a sorokat, s talán nekik segítség lesz... de lehet nem, mivel ez én vagyok, s minden ember más személyiség...

Csenge temetése után nem sokkal tartottuk azt a megemlékezést, melyre mindenkit meghívtunk. Már akkor rosszul esett, hogy sokan ismernek, s hát ahhoz képest kevesen jöttek el. Vártam embereket, de nem jöttek, akkor nagyon rosszul érintett, részben betudtam annak, hogy nehezen kezelik a helyzetet, s elfogadtam ezt ilyenek, de azóta tisztult a kép, s fájni fog ha leírom, mert lehet tabut döntögetek vele. Érdekes, hogy ott olyan emberek voltak, egy részük közeli ismerős, viszont a legtöbben távoli ismeretségben vannak velem, s ők jobban el tudtak jönni, még ha féltek is, hogy mi lesz ott velük. Legtöbben azt mondták, nekik segített, hogy megértsenek valamit, bennük is dolgoztam egy folyamatot fel, mely által látták itt vagyunk, s lehet velünk beszélgetni. Akkor még azt gondoltam, hogy azért nem keresnek emberek, mert hát nehéz kezelni a helyzetet, ez igaz. A mi hülye társadalmi kultúránk sehol sincs ilyen téren, mint hogy a legtöbben szülést se látnak egészen a saját gyerekük érkezéséig.

 

A tabu. Az a helyzet, hogy sokan jönnek ezzel, hogy nem tudnak nekünk mit mondani (ez igaz), s nem akarnak sebeket feltépni. Itt az első hamis állítás. Ez mind rám igaz, nem érvényes mindenkire, de a legtöbben nem is kérdeztek meg erről. Szóval ez a sebtépős dolog nem igaz, hiszen szeretem a lányom, fájdalmas, de életem kincse, szeretek róla beszélni, hiszen fontos számomra. Ha nem akarok róla beszélni, azt azonnal megmondom, de idáig nem jutok el, mert meg se keresnek az emberek. Persze sokan megkerestek egy idő után, valahogy tereltek az elején, már akkor is érzem mit szeretnének s egy idő után megoldódik a helyzet, beszélünk Csengéről. S látják, hogy működik a dolog, partner vagyok, lehet velem nem csak Csengéről beszélni, itt vagyok, de ha Csenge kerül szóba, akkor is tudok beszélni, s szívesen teszem, még ha könnyes is a szemem... s fáj a szívem... de nagy megtiszteltetésnek érzem a lányomról való beszélést... két éves lány volt, aki még alig beszélt, de minden rezdüléséből a szeretet sugárzott...

Szóval ez egy önmaga megerősítés, hogy nem keresnek engem, mert hát biztos sebet tépnek fel, s hát ők ezt nem akarják, mert biztos nagyon fáj, így legegyszerűbb ha egyáltalán nem keresnek, s ezzel önigazolást tesznek, hogy én valójában jó gyerek vagyok, csak neki nem akarok fájdalmat okozni, ezért nem is kerestem eddig (lehet néhol zavaros, ezt nézzétek el nekem, de szerintem érthető). Pedig ahelyett hogy az én agyammal, érzésemmel gondolkozna, s engem meg se kérdezve válaszol magának, inkább kérdezett volna meg engem. Köszönöm mindenkinek. Kedves tőletek. Sajnos haragudtam a világra emiatt, részben. De ezen már túl vagyok. Ez egy nagy hülyeség, olyan, mint az, hogy a szülés egy óriási fájdalom, s jobb minél hamarabb túl lenni rajta, stb, ezt sugalja a média... az ismeretlentől való félelem... pedig egy nagyszerű dolog, ha nem így áll neki az ember. Itt is ez a helyzet, ha keresnének és kérdeznének az emberek, rájönnének, nem csak Csengéről tudok beszélni, itt vagyok élem az életem...

Ettől már csak az a jobb eset, ha találkozok valakivel, s úgy tesz mintha nem is történt volna semmi. Ezt is látom rajta, hogy ezek az emberek még nehezebb esetek. Egy-kettő van közöttük akit látok, hogy nem tudja hogyan és mit mondjon, s inkább segítek neki terelni, mert ettől jobban lesz. Ez egy-két ember volt. De a legtöbb inkább terel.

 

Visszatérve a barátokhoz, miután elment a barátom, próbáltam tenni az emberekért, a barátokért. S van itt egy aki most magára veheti, jogosan amit írok. Apukáról van szó, akivel tényleg jóban voltam. Eljött a temetésre, de nem tudott mit mondani, de nem is kellett. A megemlékezésre nem jött el, nagyon rosszul esett. Aztán vártam egy keveset, nem keresett, így elhívtam egy találkára. Próbáltam kibillenteni egy megrekedt állapotról, ami sikerült is, legalábbis így éreztem, de nem így van. Mondta, hogy még a blogot nem bírta elolvasni, s csodáltam, jó barátomnak tartom, tud a blogról, s még el se olvastam, s mondta, hogy nem tudja hogyan kezdjen hozzá, hiszen 3 gyermekes apuka. S lassan leépítettem, s rávilágítottam, hogy olvassa el, mert látni fogja mi megy végbe bennem, mert egyébként ha nem találkozunk, nem fogja tudni miért lettem ilyen, s minél később beszélünk Csengéről annál nagyobb lesz a szakadék... s még sok másról is beszéltem, mi esett volna jól tőle, a barátoktól... azt hittem ez után jobb lesz, de tévedtem, azóta se keresett, se telefonon, se személyesen... vagyis egyszer felhívtam, mert a lányának születésnapja volt, akkor nem vette fel, de visszahívott délután, s mondta, hogy beteg, de köszöni a köszöntést, majd keressük egymást... (ez is egy tipikus, majd keresük egymást, s ez egy olyan közhelyes befejezés, amivel lehet egymásra hivatkozni, hát nem kerestél, de hát abba maradtunk hogy keressük egymást, stb, ezt is remélem lehet érteni, nincs kedvem jobban kifejteni), azóta konkrét szoktam lenni ki keres majd kit. Ez másfél hónapja volt, azóta se keresett a srác... úgy érzem, hogy magam részéről megtettem amit lehet, sőt többet is, melyről nem írok, pont miattuk, de ha leírnám, még erősebb lenne a kép. Reménykedve vártam, hogy keres, nem tette. Számomra az ő barátsága elment. Biztos el fogok tudni vele beszélgetni, meg eljárni közös helyre, de már nem lesz ugyanaz, bennem megtört valami, s azt hiszem elég mélyre vágott. S nem csak ő, szinte a legtöbb emberi, barátsági kapcsolatom egy nagy vágás lett bennem. Nagyon kevesen keresnek. Kíváncsian figyeltem hányan fognak keresni, vannak páran (akik ott voltak a megemlékezésen is) akik keresnek azóta, de nagyon kevés az új (vagy régi) arc. Nagyon jól esett volna mondjuk, ha eleinte az emberek felhívnak, vagy emailt írnak, de nagyon kevés jött, az is azoktól akik amúgy is kerestek. Tudjátok nagyon nehéz értelmet találni, hogy miért kelj fel reggel az ágyból (ez az elején volt, szerencsére már nem ez a helyzet), s minden reggel reménykedve néztem a mailem, hátha írt valaki, s hát senki. Na talán majd ma hív valaki, de este úgy feküdtem le, hogy ma se jött új ember... még a barátok se, ma se... Nem kívánom senkinek se ezt az érzést. S a furcsa az, hogy az utóbbi héten nagyon sok minden világos lett. Korábban meglepetés bulikat szerveztem embereknek, hogy érezzék, gondolva van rá. Ez nagyon jó érzés volt számomra, 30-dik születésnapokat szervezni, titokban, s nem azért hogy nekem is csináljanak, egyszerűen adni szerettem volna valami olyat, ami eredeti. Már egy jó ideje sok barátomnak fel van írva a születésnapja, s mindig fel is köszöntöm őket a napjukon, mert ez is jól esik. De most valami változik bennem. Nehéz leírni. Meg is álltam, mert át kell gondolnom. Szóval lassan alakult ki bennem az a kifejezés: Isten éltessen sokáig erőben-egészségben. Mindenkinek ezt kívántam, s nem azért mert közhely, hanem mert éreztem ez a legtöbb amit kívánhatok, őszintén. S fel van véve amint most októberben Csengének is ezt kívántam tiszta szívemből... olyan fájdalmas ha csak erre gondolok, s nem tudom embereknek ezt kívánni, legalábbis egyelőre nem megy, valami itt is megtört bennem. Így most nehezen tudok embereket köszönteni, pedig tudom mikor van a születésnapjuk, bocsánat érte. Nagyon nehéz. S úgy érzem, hogy nagyon sokat tettem emberekért, barátságokért, hogy működjön, hogy legyen... de most jöttem rá, részben ezek egyoldalúak voltak... azt érzem sokkal többet adtam mint amit kaptam (na ez engem egyáltalán nem zavar, nem azért írom), nem köszöntéseket vártam, nem azért csináltam, hanem mert hittem hogy jó karmák visszatérnek valamilyen formában...

 

Agyaltam rajta, hogy mi is legyen, adjam vissza valahogy? Hogy érezzenek meg belőle valamit? Nem tudom megtenni, ez az igazság, valószínűleg egy idő után ugyanígy fogom csinálni, de még nagyon nehéz, hogy szívből tegyem. Nem érzem azt, hogy kaptam volna vissza valamit, pont akkor amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, azt éreztem cserben hagytak a barátaim... de már kezdek rajta túl lenni. Azért írom le, hogy okuljanak belőle mások. Azt kell mondjam át kell értékelnem baráti kapcsolataim. Nem fogok annyit adni magamból, egyelőre biztos, nagyon nehéz lesz, mert alapvetően egy nagyon társas lénynek tartom magam, aki szeret szívből adni, de most nagy csalódás ért ezen a téren, s fájt, fáj rendesen. Lassan építem újra magam, az az érdekes, hogy ellentmondok magamnak. Egyik részem azon van, hogy leszek magányos, akkor nem tudnak újra megbántani (akaratlanul) az emberek, akkor nem fogok csalódni... viszont másik részem azt mondja, hogy adni jó, s jól esik, s ez az erősebb bennem, csak az a fura, hogy korábban is azért adtam, mert hittem, hogy ilyen példát mutatva majd változik körülöttem a világ, de sajnos ebbe is elbuktam, mert még a közvetlen környezetem se tudta mire van szükségem... s ez is fáj...

Nagyon jól esett volna, ha valaki megkérdezi még az elején, hogy van mit ennetek? (páran hoztak nekünk ételt, illetve elhívtak vacsorára, akikkel azóta is tudunk beszélni, vagy ott voltak a megemlékezésen, s köszönöm nekik :). Tudjátok nagyon nehéz eleinte a napoknak értelmet találni, főzni meg igazán nehéz... de valahogy senkit se érdekelt, vagy nem érzett rá... na talán más majd nem jár így, mert erre nem gondolnak az emberek. Nem nagy dolog, de nekünk sokat jelentett volna...

 

Kavarog az agyam, s fáradt is vagyok, meg csalódott... tényleg rá kellett jönnöm, hogy nincs egy igazi barátom se most, akire támaszkodni tudnék, s újakat kell keresnem... a régiek egy része megmarad, de már nem olyannak mint volt... nagyon nehéz helyzetben vagyok, s most érzem az segített volna ha mellettem vannak a barátok, de sajnos ők valahol elmaradtak, nem érzékelve mit élek át 3 hónap alatt, amikor is vannak olyan pillanatok, amikor megáll az idő, s minden másodperce fájdalmasan telik, s éreztem, hogy valami belül fáj... néha a szívem szakad meg ha Csengére gondolok, s nincs barát akivel beszélhetnék róla, egy barát, aki megölel...

 

Annak azért nagyon örülök, hogy Andinak vannak ilyen barátnői, akik segítik, keresik naponta, akár chaten, de rajta látom, s hálás vagyok érte, legalább Andi nem magányos ebben a helyzetben...

 

Köszönöm a tapasztalatot, nem kívánom senkinek. Magányosnak lenni egy nehéz időben embert próbáló. De úgy néz ki most ezt kell tanulnom, s rajta is vagyok. A leírtak kijöttek belőlem, már egy ideje bennem van, viszont a leírtakhoz képest jobb a helyzet, már részben túl vagyok rajta, megemésztettem magamban. Nehéz a rossz tudatalatti gondolatot érzést a felszínen átalakítani jóra, de nagy nehezen alakulok... találtam egy Gandhi idézetet, ami most illik rám:

 

Fájdalmasan tudatában vagyok tökéletlenségeimnek, s ebben a megismerésben rejlik minden erőm.

 

Ettől jobb zárást most nem is tudnék... szeressétek egymást...

Szerző: DrGonzo