Már egy jó ideje nem tudok aludni, jár az agyam... kb egy jó órája csak jár, és pörög, s sajnos ugyanabban a formában nem fogom tudni leírni... jó lenne egy gondolatolvasó-jegyzetelőgép, sokat segítene...

Egy hete írtam utoljára, úgy néz ki ez így fog menni, hetente egy alkalommal...

Szerdán Klárinál voltunk ismét. Átadtuk neki az ajándékot, egy üvegmatricás mandalát, mely ugyanaz a minta, ami az erkélyajtónkon is van, Csenge sokat nézte, miközben előtte álltunk, egy igazán szép motívum... csillagból építkező kristályok... talán így lehetne leírni a legjobban.

Kaptunk házifeladatot is, melyekről nem mesélnék nektek. Bocsánat érte. Nehéz visszaemlékezni, mi is történt még azon a napon, s sajnos ez így van a többivel is, ezért lehet minden nap írnom kellene, akkor ezek nem maradnának el. Tudom, mert amikor kézzel írtam a naplót, s évek múlva kezembe kerültek, s beleolvastam évekkel ezelőtti napokba, tisztán magam elé került az adott élethelyzet.

Csütörtökön előkerültek a kerékpárok a pincéből, szép napsütésben... számunkra fontos eszköz, s életünkben fontos ez a közlekedési forma. Óvatosan, lassan de kibicikliztünk Csengéhez a temetőbe. Mindkettőnkben óriási hiány volt Csenge miatt... vagy háton, vagy elől a gyerekülésben utazott velünk... s akkor hozzá tartottunk... s ő nem volt velünk, csak a testének egy lenyomata maradt ott, hiszen Ő valahol máshol van jelenleg is... mely számunkra megfoghatatlan, csak érzékelhető, vagy valamiféle magyarázatot ad az ember agya, hogy jobban tudja kezelni a történteket. De tudom, hogy Ő valahol itt van, s a szelleme nem szűnt meg létezni, él tovább...

Kora délután szoboszlóra mentünk ki a jógásokkal. Ismét sokan összegyűltünk, hogy együtt legyünk. Közösen elmentünk fallabdázni, mely határozottan jót tett nekem, igaz keveset játszottam, mert hát tüdőkapacitásom nem bírta. Az egyik srác nagyon szépen játszik, öröm nézni, milyen lazasággal nyomja, s kértem, hogy majd ütögessen velem néha, ha lesüllyed egy amatőr szintjére... Ezt követően visszamentünk hozzájuk vacsorázni, de előtte még kérte a srác, hogy mutassam meg neki a slacklinet. Aki nem tudná, hogy mi ez, egy egyszerű mozgás, két fa közé kifeszítenek egy keskeny hevedert, s azon egyensúlyozgatnak az emberek. Nem kötéltánc, mert azt feszes acélsodronyon végzik, ez a egy rugalmas anyag, melynek dinamikája van. Korábban kezdtük el egy barátommal a Nagyerdőn. Sziklamászós videókba láttuk, azért használják, hogy javítsák az egyensúly érzéküket, amikor is a sziklán mászik az ember, jól jön egy súlypont érzés, ezt nem tudom jobban leírni. S ezzel a barátommal youtube segítségével megtanultuk hogyan tegyük ki fára, s elkezdtünk gyakorolni, eleinte a felállás is gondot jelentet, de szépen alakultunk. Nem lett nagy fejlődésem benne, de szeretem, s igazán nekem való, mert sokat kell koncentrálni, illetve egy olyan sport mely nem kíván sok mindent. Az a gondom a mászással, hogy a felszerelés egy dolog, de a sziklák fix helyen vannak, s mindig utazni kell hozzájuk, s ez komoly költség, s egyre súlyosabb lesz. S érzem az olajválság még csak most kezdődik, ezért egyre nehezebb lesz olyan sportnak élni, mely helytől függ. S a slacklinet magamhoz veszem, kiteszem két fa közé, s szórakozok, igaz nem ad olyan élményt mint a mászás, na de ez más téma. Kicsit eltértem. Kis slackline után vacsoráztunk. Fájt a szívem mikor Andit láttam, mert sok volt körülöttünk a gyerek, igaz ők Csengétől idősebbek voltak, de akkor is nehéz volt. S nekem is nehéz volt, mikor láttam apukák ölében a lányukat... hogy Csengével ezt nem élhetem át... Úgy alakult, hogy jönnünk kellett, így nem maradtunk sokáig.

Pénteken lemosattam a kocsit, majd kimentünk az állomásra, mert vonattal érkezett Andi anyukája és testvére. Csengét jöttek el meglátogatni... Kint álltunk Csenge sírja mellett amikor is ott volt egy család, Csenge egyik kisbarátnője, s virágot hoztak. Fájdalmas élmény volt. Kijöttek családostól, hogy Csengének virágot hozzanak, csak nem gondolták, hogy ott leszünk, így rövid köszönés után elmentek. A kislány szemében láttam, hogy fél tőlem... mert ilyenek még nem látott, amúgy is keveset találkoztam vele, nem voltam olyan szoros kapcsolatban vele, mint Csenge másik kis barátnőjével, akiről még most sokat fogok írni... később... Szóval ott voltak, a kislány közel annyi idős mint Csenge, a szülők velünk egykorúak, s ott is pocaklakó érkezik, valamikor áprilisban... mint ha mi lennénk, ha itt lenne Csenge köztünk... s mikor mentek elfele láttam egy csodás képet, a kislány nevetve szaladt, majd a szülők közrefogták, hármasban mentek kézen fogva, középen a kislány... majd megálltak valamiért, s a lány oldalra fordult, s a napsütésben szépen kirajzolódott a pocakja... s ezt követően az apa felvette nyakába a kislányt, s a napsütésben elsétáltak... mint egy család... mint amilyenek mi is lehetnénk... ha itt lenne Csenge... s mi meg ott álltunk a sírja mellett... Rendesen fájt, s csak sírtunk ölelkezve...

Miután végeztünk a temetőbe, ebédeltünk egyet, majd könyvesboltba mentünk vásárolni, ahol is találtam érdekes témájú könyvet, az indigógyermekekről, de erről később írok szintén. Nem volt kedvem ott lenni, inkább a kocsiban megvártam őket, majd kivittük őket egy vonathoz. Állomáson találkoztam egy sráccal, akivel röviden beszéltem, s mesélt mi van vele, s hallgattam... s régi énem már beszélt volna sokat, de a jelenlegi csak hallgatott, s figyeltem, s láttam zavarba jött a srác ettől, mert nem ilyennek ismer, számára a mostani énem új, s szokatlan, s mivel láttam zavarba van, így elköszöntem tőle, nem érezze még kellemetlenebbül magát... ez is egy új élmény volt. Délután még kimentünk a Békás-tóhoz, s kitettem ismét a slacklinet, ugyanoda, ahova november egyik vasárnapján kitettem, amikor is igazán együtt voltunk Csengével, szép napsütésben... most is szépen sütött a nap, s pocaklakó is velünk volt, de Csenge nem volt velünk... miközben a slacklineon álltam azon agyaltam, hogy mennyire örülne neki, ha itt lenne, s mennyire sajnálom, hogy nem tanult meg rajta járni, biztosan ügyes lett volna... helyette csak az emléke marad meg nekünk... mikor is kint voltunk. Mostanság egyáltalán nem tettem fel képeket, de rájöttem, színesebbé tudom varázsolni ezeket a mély sorokat, ha képet is teszek be.

Augusztus 20-án este készült a házunk előtt, amikor is tűzijáték előtt slacklineoztunk Csengével...

Ez pedig az említett november napos hétvégéjén készült, a Békás-tónál, a slackline mellett pihentünk...

S miután a nap már nem sütött oda ránk, elpakoltunk, s hazamentünk, de a ház előtt csak ültünk a kocsiba, még korainak éreztük, hogy felmenjünk, így összefutottunk azzal a családdal, akik kint jártak a temetőbe, s eltelt az este, beszélgettünk velük mindenféle dologról, néha került képbe csak Csenge... de bennem többször feljött a kép, hogy mi is itt tartanánk, ha itt lenne Csenge... Fájt, de nem éreztem rosszul magam, hiszen most ez az élethelyzet van, ebben élünk. Ez nem biztos hogy teljesen érthető, de jobban nem tudom megfogalmazni.

Szombaton reggel lecseréltettem az autón a téli gumikat, előtte elmentem anyámhoz a gumikért. Egy jó ideje nem voltam nála, mert ismét valami köhögős betegségben szenvedett, s nem akartuk, hogy valamit esetleg elkapjunk tőle. S mikor bementem hozzá, hát láttam, hogy nagyon maga alatt van, nem a köhögés miatt, hanem lelkileg, s csak megöleltem, s mondta, hogy ez az ölelés többet ér neki, mint bármilyen gyógyszer. S elmondta, hogy ettől, hogy nem jöttünk mert beteg volt, s félünk tőle, így azt érzi, hogy tartásunk van felé, hogy talán ő okozta Csenge betegségét, ami nem igaz, mert vele is csináltak széklettenyésztést akkor, s negatív lett mindenkié. Mondtam neki, hogy ez nem így van, egyszerűen jobban félünk, nem szeretnénk, hogy valamit elkapjunk, s pocaklakónak baja legyen. Ennyi az egész, óvatosabbak vagyunk. De mennem is kellett, mert időre hívtak gumit cserélni. Nehéz volt eljönni tőle, de mondtam neki, hogy visszajövök a csere után, s beszélünk. S ismét kaptam valamit a vállamra, melyet kezelnem kell. Gumicsere után leültem vele beszélni, csak röviden, mert a hegyekbe voltunk hivatalosak egy baráti csapathoz. Szóval leültem vele beszélgetni, s elmondtam, hogy nem hibáztatjuk, ha meggyógyult, akkor jönni fogunk. Elmondta, hogy nehezen éli meg egyedül ezt az egész helyzetet, s pénteken elment a pszichiátria ambulanciára, hogy valakivel beszéljen, s milyen a jó egészségügy, azonnal be akarták vinni mentővel valahova, ahol gyógyszerekkel leoltották volna. De szerencsére nem így történt, nem vitték el, hanem kapott időpontot. Kértem, hogy inkább beszéljen róla szakemberrel, mert a gyógyszerekkel csak tönkreteszik, nem kezelik a helyzetet, csak elnyomják, de ezzel ő is tisztában van, s szerintem ezért nem került be. Sajnálom hogy egyedül van, egyedül kell feldolgozni a gyászt, nem tudok neki segíteni, mivel beteg is volt, így nem jöttem hozzá, csak telefonon kerestem. Nem tudok neki segíteni, mivel az anyám, nem tudok érzelemmentes maradni a beszélgetések során, ide szakember kell, aki nem kötődik hozzá. Annyit ajánlottam fel neki, ha a pszichiáternél kell segítség, s hasznosnak látják hogy ott legyek, akkor természetesen elmegyek. Ez a legkevesebb. Láttam, sikerült helyére billentenem, de ettől függetlenül megkértem egyik barátnőjét, hogy hívja fel, találkozzon vele (aki pszichológus, de ő meg a barátságon keresztül érintett), s segítsen neki, majd hívjon fel szerinte mi a helyzet. Sajnos Andi ezt végighallgatta, s ismét rossz passzba került, nehéz volt kezelnem a helyzetet ismét. Rájöttem, hogy a legjobb kezelési mód, a tudatosság. Mindig képben lenni. S elmondtam neki is, hogy nem miatta van anyám rosszul (bár a telefonbeszélgetést lehetett volna Andi nélkül intézni, de már rájöttem, hogy ha ilyen dolgokból kimarad, később valahogy kiderül ez a helyzet, s csak rosszabbul éli meg, hogy miért nem osztottam meg vele; tegnap történt is egy ilyen, s igazam lett). S Andi maga alá került indulás előtt, s mondta, hát senki se érti meg, hogy nem maga miatt aggódik, hanem pocaklakó miatt, mert neki már régen mindegy mi fog vele történni... s hirtelen mély pontra került, mert ismét komoly mondta hangzott el, s tudtam hogy nem könnyű kimondani, nemhogy megélni... de elmagyaráztam, hogy nem szabad így gondolnia, itt vagyunk, szeretjük egymást, fontos, hogy pocaklakó is ugyanazokat a szeretetteljes értékeket megkapja mint Csenge kapta, így tudunk méltóak lenni az emlékének... a szeretetének... s Ő is ezt szeretné ha itt lenne, hogy ÉLJÜNK boldogan, családként... s csak sírtunk együtt, s hagytuk az érzést... s helyére került... el tudtunk indulni, s megoldottuk.

Kellemesen utaztunk fel a Zemplén északi részére, s közben beszélgettünk erről-arról. Dél körül értünk fel egy baráti hétvégére, egy falusi vendéglátós házhoz. Azok hívtak meg, akik vacsorára is elhívtak ismeretlenül.

S hát itt is átéltünk dolgokat, melyeket a magam/magunk szemszögéből írok le. Ez az én nézőpontom, ezeket éltem meg. Másnak biztos másképp jött le, de nekem akkor így. Mielőtt indultunk telefonon kérdeztem, hogy kell e vigyünk valamit, ételt, italt, mire mondta a srác, hogy nem fontos, magunkat hozzuk, van minden. Délre értünk a házhoz, nem volt ott senki, kb 2 percet vártunk, amikor is számomra idegen emberek jöttek a házhoz, persze ez fordítva igaz, mi voltunk az idegenek. A srác a fiával jött, illetve később a feleség is. Igazán nem néztek ránk, lehet köszöntek, lehet nem, ez nem tiszta. Majd jöttek a többiek, akiket már ismertünk, s hát a társaság nagyját látásból ismertem, egy-két ismeretlen volt számomra. Hamar kiderült, hogy kész az ebéd, csak töltött káposzta van, s hát nincs más, csak sajt, kenyér, meg miegymás. Mondtam, hogy ez kellemetlen, mert nem eszünk húst, sőt hússal főtt dolgokat se, szóval nem leszünk el a káposztával töltelék nélkül, így kitaláltak valamit nekünk. Nehéz volt, mert ezért telefonáltam, s mivel Andi pocaklakóval van, számára most még fontosabb az étkezés, illetve amúgy is szeretünk főtt ételt enni ebédre, szóval a kenyér meg sajt, nem pálya. Így szerencsére a házigazdáék készítettek nekünk valamit, csak hát 2 óra múlva lett kész, mire már Andi éhsége elmúlt, de szerencsére jól esett akkor is. S kedves tőlük, hogy hirtelen rögtönöztek valamit. Csak ezt elkerültem volna, ha tudom, hogy hozzunk magunknak enni. Vegaként már rutinom van az ilyen helyzetekben, s ezért telefonáltam, hát majd legközelebb. Azóta már megbeszéltem ezt a sráccal, akivel telefonáltam. Gyönyörűen sütött a nap, kifeszítettem a slacklinet, s mindenki rácuppant. Volt ott pár kisgyerek, illetve egy kb 10-12 éves forma kislány is, akit nagyon megfogott a slackline, csak szégyenlős volt, de szerencsére többször észrevettem, hogy menne rajta, így legtöbbször kéznél voltam, segítettem, magyaráztam hogyan csinálja, mert látszott élvezi. Mivel magasan volt neki a kötél, így segítettem, kísértem mindig. S egyik nagy pillanatot vele éltem át, mikor is egy jó idő után, magától lépett 3 lépést, s fogta meg az egyensúlyát. Láttam az egészet a szemében, a pillanatot elkaptam, részese voltam, vagyis inkább szemlélője. Nagy pillanat volt számomra ezt látni, azt az örömöt, ahogy csinálta, ahogy dolgozott rajta, hogy elérje ezt... Boldog volt. S ezek a pillanatok erősítenek, feltöltenek... s más pillanatok meg levesznek, s erre is volt példa, persze nem vészes, csak nehéz kezelni, értelmezni az adott helyzetben, s a történtek után nekünk másképp jönnek le dolgok... Szóval a kezdeti apuka fia előjött egy olajos flakonnal, s mondta neki az apja, hogy hogy összeolajozod magad agyonverlek. S ez mindkettőnket meglepett, rosszul éltük meg. Persze láttuk mindketten, hogy ezt viccnek szánja, s látszik a srácon, nem tudná megütni a gyereket, de akkor is nehéz szavak voltak, ott, akkor, nekünk. Hogy lehet ilyet mondani a gyerekednek, még viccből is? Jelen helyzetben másképp látunk, értelmezünk dolgokat, más megvilágításba kerülnek mint ami valójában. Aztán történtek a dolgok, alapvetően jól éreztük magunkat, sütött a nap, beszélgettünk, teáztunk, kellemes emberek között, kikapcsolódtunk. De valahogy az apuka részéről komoly tartást érzékeltem. Valami olyan jött le nekem: minek jöttek ezek ide? Nem ezért jöttem el hétvégére kikapcsolódni, hogy idegenekkel találkozzak, hanem hogy a barátokkal legyek, illetve hogy minek akarnak lehúzni engem ezek itt feketében... Ezt olvastam a testbeszédéből, számomra ez jött le, s nem értettem miért érzem ezt részéről. Mi lehet az oka, így csak figyeltem. Leültünk ebédelni, finom karfiollevest készítettek nekünk, a többiek pedig ették a töltött káposztát. Itt is kicsit kényelmetlen volt számomra, mert miattunk, vegák miatt késett az ebéd 2 órát, persze láttam, hogy senkinek se jelentett gondot, vagy nem mondta ki. Volt ott rétes tészta is, melyen agyaltam hogy eszek, egészen addig, amíg az apukának nem sikerült olyan jól szednie, hogy a töltött káposzta leve rá nem csepegett a tésztára. Na erről ennyit, tésztát se kérek, megoldotta helyettem a helyzetet, hogy egyek-e vagy sem. Ezt igazán nem értik az emberek, hogy a vegáknak mi bajuk van ezzel. Egyszerű, ha húst nem eszek, nem szeretnék olyat se enni, ami vele érintkezett, mint ahogy a másik kedvencem, egyél húslevest, a húst kiszedjük neked belőle, ettől is falra tudok mászni, de már 8 éve vega vagyok, szóval rutinom van benne, hogyan kell ilyeneket kezelni. Ezért tudom értékelni nagyon, amikor jógás összejövetelen vagyunk, mert ott mindent lehet enni, s ezeket nem kell magyarázni, s olyan sok, jó finomság van akkor, hogy húsevők is megirigyelnék, de tényleg :) Szóval rétest se kértem... Erről nem a srác tehet, mert számára ez nem nézőpont, csak az tudja aki vega, s mivel ő nem az, illetve szerintem kevés ilyen ismerőse lehet, így még nem is gondol rá, hogy ez milyen gondot jelent egy vegának, szóval ezzel nem volt gondom, átláttam a helyzetet, s egyszerűen megtörténtnek vettem, rajta keresztül dőlt el, hogy nem kérek tésztát, ennyi :)

S ebéd után hármasban beszélgettünk azzal a sráccal, akiknél vacsorán voltunk, szerintem éppen az élményről beszéltünk, hogy kinek milyen volt az a vacsora, vagy valamiről, s ott volt az apuka, s mondtuk neki, hogy furcsa, hogyan beszélt a fiával. Mondta, hogy ő ilyen, állandóan viccel, de nem gondolja komolyan amit mond. A fiával is így beszél, mint a barátaival, így viccel. Mondtuk neki Andival, hogy ez számunkra nem vicces, ilyet mondani, hogy agyonverlek. S erre odajött a srác, s mellettünk volt egy komposztos ládaszerűség valami, s egy nagy szög állt ki belőle (tényleg nem láttam még ekkora fejű szöget, ha ez egyáltalán az), s mondta, a harmadik srácnak (nagyon nehéz nevek nélkül írni, de így jobban érzem, aki ott volt úgyis tudja, aki meg nem, annak mindegy hogy ki volt az), hogy olyan szívesen a fejedbe állítanám ezt a szeget. Ez ismét megütött, s előjött belőlem a kíváncsiság, vajon miért? S hangot is adtam gondolatomnak, megkérdeztem tőle. Hozzá kell tennem, régi önmagamhoz képest elég visszafogott lettem az utóbbi időben, aki ismert azt tudja miről beszélek, hogy milyen őszintén, szókimondó voltam, illetve kérdeztem, nem azért nem mert bántani akartam embereket, csak megérteni őket, s ez szokatlan, főleg ha valaki kerek perec neked teszi a kérdést. Szóval visszafogottan megkérdeztem az apukától, miért állítanád a fejébe a szövet? Tudtam, hogy viccel ezzel, nem gondolja komolyan, mert akkor nem lenne ebben a társaságban, ebben biztos vagyok, de próbáltam kicsit megismerni, vagy éppen nem szokványos módon beszéltetni. Erre mondta, mert szeretem. Erre én: nálad ezt jelenti a szeretet? S erre nem válaszolt. Mintha nem történt volna meg az előtte lévő kis beszélgetés, mintha levegő lennék, szellem lennék, akit nem lát, csak én érzékelem őt. Egyszerűen egyik pillanatról a másikra lettem levegő a számára, mintha ott se lennék, mintha senki se kérdezett volna... s nem értettem miért tesz így, illetve ami ennél is fontosabb rosszul, kellemetlenül éreztem magam, levegőnek néztek egy kérdésem miatt, nem léteztem számára onnantól kezdve... lehet mások sokszor járnak így, de én eddig soha, s korábbi énem biztos osztotta volna, vagy folytatta volna a kérdést, hogy miért nézel levegőnek? Ezért a kérdésért? S mondtam volna neki, hogy rosszul esett, a levegőnek nézésed, s azt hiszem nem ezt érdemlem, nem adtam rá okot neked ezzel. S cikázott az agyam, zavarba voltam, elvesztettem tudatosságom egy pillanatra, s visszatért egy pillanat alatt, s új énem csöndben végigszemlélte ezt a helyzetet, s elmentem teáért. Nem éreztem úgy, hogy tovább kellene vele beszélnem. Hagytam elmenni a dolgot, s jobb lett tőle. Nem jött el az ideje, hogy beszéljek vele a miértről. Most a leírtak alapján biztos sokan úgy gondolják, hogy bunkó volt. Nem igaz, mint írtam, ez mind az én nézőpontom, ez én átélésem, csak megosztom veletek, ha őt kérdeznénk, lehet nem is vette észre mi történt, s sajnálná, hogy bennem ezt váltotta ki. Nem volt ilyen szándéka. S ez az ami furcsa, ezek a tapasztalatok, illetve ezek tudatosítása. Átélni, megélni, megérteni, s helyén kezelni. A délután további részében már csak jó dolgok történtek, beszélgettünk emberekkel, figyeltük a gyerekeket, s elvoltunk. Délután a szép napsütésben kérdeztem Andit menjünk-e, s mondta igen, estére szeretne itthon lenni nem későn. S mivel éreztem azt is, hogy ez a baráti társaság hétvégi kikapcsolódásra jött fel, így nekünk ennyi elég is volt, s eljöttünk, nem akartuk elvenni tőlük a hétvégi kikacsolódást, bár tudom, hogy nem érezték így, de nekem ez is benne volt a levegőben. Tudom azt, hogy az ilyen alkalmak miről szólnak, beszélgetünk egymásról, kivel mi van, régi élmények, viccek, jól érezzük magunkat, stb. S nekünk ennyi elég volt, jól éreztük magunkat, töltődtünk. S köszönjük nekik, hogy ebben segítettek minket. Még a történtek ellenére is jól éreztem magam, s nem volt rossz érzés bennem, ismét tapasztaltam, fejlődtem. Alakulok valamivé.

Vasárnap ismét szoboszlóra mentünk vegakolbász töltésre. Jógások ötlete volt, s jól is esett, igaz már szinte minden elő volt készítve, illetve keveset kellett segíteni, mert sokan voltunk rá, de klassz volt. Ott is beszélgettem az egyik sráccal, aki új nézőpontokat vázolt nekem. Szélmalom harcom ecsetelte, hogy egyedül felesleges, csak magamnak okozok több gondot vele, s részben igaza van. Pont a zebrákról beszéltünk. Ő történetesen nyomozó. S mondtam neki, hogy rosszul vagyok tőle, hogy a zebrán anyáznak, ha gyalogosként akarok átmenni. Változóban van már valami, de még közel se az igazi, s gondoltam rá, hogy kamerával felveszem az autósokat akik nem figyelnek a zebrára, s feljelentem őket. Ez furán hangzik, de mégis ez járt a fejemben. De lebeszélt róla, s igaza van, egyedül nem teszem, majd talán egy csapattal. Nem is lényeges ez, de meglátását mondta el, hogy mennyire sokféle emberrel találkozik nap-mint nap a munkájából fakadóan. S vannak emberek, akiknek soha nem megy be az infó. Mindenkinek magában kell hogy elinduljon a folyamat, s akkor fog valami változni, ez egy lassú folyamat. Valami ilyesmi kínai bölcselettel jött, hogy aki nem tud hajolni, az eltörik. S ezért kell nekünk hajolni. S van benne igazság. Finom vegakolbászokat töltöttünk, meg sütöttünk is kis pogácsa szerű valamiket, s vegahamburger szerűséget is ettünk, s jó társaságban, kellemesen telt az idő. Klassz volt ismét. Délután kimentünk Csengéhez, virágok alatt vizet cseréltünk, s a napsütésben néztük a fejfát, a virágokat, a katicákat... s beszéltünk hozzá, meséltünk neki... s ismét nehéz volt eljönni Tőle...

S elérkeztem a tegnaphoz a hétfőhöz, s még közel sem tartok ott, ahol hajnalban a gondolataim, kíváncsi leszek mi lesz belőle.

Hétfőn délutánra mozit terveztünk Andival. Eltekertünk a háziorvoshoz, persze szembe fújt a szél végig, mikor időre mentünk, ez így szokott lenni. Doki után bevittem a táppénzes papírom a céghez, s tudtam a főnökömmel beszélni. Szerencsés vagyok, mert jó főnököm van, jó munkatársak, segítők. Főnökömnek elmondtam röviden mi van velünk, hol tartunk most. Megértő és támogató ember, van benne egy bizonyos önkereső ember, s így nekem nagy segítség, mert mindent értett miről beszélek. S részéről támogat, mint ahogy a munkatársak is. S ez jó, ennek örülök. Elmondtam, hogy számomra a legfontosabb most Andi és a család. Eddig is ők voltak az első helyen, csak ezt azért mondtam ki, mert sajnos nem mindenkinek egyértelmű ez a rangsor, s úgy gondoltam jobb ha tudják, hogy számomra ez a legfontosabb most, s ezután jön a munka. Városban próbáltam telefon előfizetést intézni egy lánynak, aki nagyon szerény körülmények között él a szüleivel, illetve kislányával. Csenge másik kisbarátnőjének anyukájáról van szó. Felhívtam, hogy nem tudom most elintézni a dolgot, de hamarosan, így szeretnénk segíteni neki, hogy az előfizetésében támogatjuk. Egy nagyon jószívű lányról van szó, aki szintén sok mindent tapasztalt már meg, főleg mostanság. 

Itt egy kép rólunk, a lányokkal az ölemben, nyáron, a bábszínház megnyitóján...

Elmondta telefonba, hogy a kislány beteg, éjszaka hörgős légzésre ébredt, s mint aki pánikol, nem kap levegőt, s 2-3 óránként ez megismétlődött, s délután mennek a háziorvoshoz. Kérdeztem, tudok-e segíteni, s hát mondta, hogy igen. Így felajánlottam, hogy elviszem őket a háziorvoshoz kocsival, mivel külkertben laknak, s a doki messze van tőlük. Annyiban maradtunk, hogy fél 3 után szól, hogy mikorra fogadja a háziorvos. Délután hívott, hogy 4 után fogadja a háziorvos. Így kimentem hozzájuk kocsival. S jöttek is már elém, a kislány anyukája ölében, bágyadt, fáradt tekintettel, megtörten. S fájt, hogy így látom, mély érzések jöttek fel egy pillanat alatt, de itt még csendes volt, éreztem, hogy a tudatalattiból jön fel egy buborék, illetve több, melyeket tudatosan tartottam most lent egy szinten, mert ezeknek nem most van itt az ideje... olyan érzésem volt, hogy megyünk tovább, nemcsak a háziorvoshoz, de erre anyuka is így készült. Utazás közben hallottam, ahogy nehezen lélegzik, néha felébred egy köhögésre, mely részben hányingerrel párosul, szívem szorult össze, szenvedni látni...

A háziorvosnál sokáig voltak bent, tudtam, hogy valami komoly lehet, már a kocsiban is éreztem. Egy jó idő után kijött, s mondta, hogy be kell mennünk a klinikára. Mondta, hogy nem akar sebeket tépni, s csak tegyem le őket ott, már ez is több mint ami adható. De ez nem így van, egyáltalán nem volt könnyű, de éreztem, hogy ennek meg kell történie, hagyni a buborékok lassú felemelkedését, tudatosan felvezetni őket a felszínre... s következőre már ott voltam a gyerekklinka mögött a parkolóba, s jöttek az élmények újra felszínre az emlékekből... érdekes de ezek mellett tudatosan tudtam, hogy mit kell tennem, bemenni, beszélni, bevinni őket, mintha nem történt volna meg az ami január végén... s mellette érezni azt is, hogy nagyon fájdalmas érzések fognak feljönni bennem... s ezek mellett se éreztem rosszul magam, sőt jól esett szembetalálkozni velük, velük együtt élni meg újra, s ez még csak a kezdet volt...

A váróban volt pár gyerek is, s vártunk a sorunkra, szerencsére egy kis kapcsolatnak köszönhetően nem kellett sokat várnunk, azt kell mondjam, hogy ott mi voltunk a legrosszabb állapotban, bár látni lehetett, hogy mindenki aggódik a saját gyermekéért, s talán nehezteltek is, hogy nem sorba mentünk be, de szerintem látták azt is, hogy a kislány van a legrosszabb állapotban. De amíg be nem mentünk, hát nagyon nehéz volt, ott ülni, vagyis inkább álltam, láttam ahogy a kislány anyukája ölében alszik, s nagyon ki van merülve, s ott vagyunk, ahol még január végén mi is bejöttünk Csengével, s meg se gondoltam, hogy mi lesz egy hét múlva... s most újra ott vagyok, várok egy kislánnyal, Csenge legjobb kisbarátnőjével, aki szintén nagyon gyenge, éppen csak vegetál... s itt már mindkettőnkben jöttek az érzések... s részben hagytam is őket... s nem értettük miért történik mind ez... miért velünk... s a lány sajnálta, hogy átélem ezt újra, s nem akart sebet tépni ezzel, de ezek nem voltak sebek... s mondtam, hogy maradok. S vártunk, s izgultam, hogy mi lesz velük? S járt az agyam, az érzéseim, csak jöttek, s könnyes szemmel néztem a helyzetet, közben pörgött egy fájdalmas mozi a fejemben, mind a mellett hogy tudatosan ott voltam, s tudtam, hogy be kell mennünk, elmondani mi van, mintha nem történt volna meg ami megtörtént, s most lennék itt érzelmek nélkül, hiszen ez a kislány most került ide, s Ő itt van velünk... s jól esett az érzésekkel szembe nézni, még ha fájt is... s láttam az anyuka vívódását is, hogy egyedül van, s örül hogy ott vagyok mellette, segítem őket, de hogy milyen nehéz lehet nekem, de nem az, Csenge miatt nem az... mert nem járhatunk vele úgy, mint Csengével... Ő érte is mindent megtettünk a magunk módján, legjobb tudásunk szerint, s nem volt elég... s most újra itt vagyok, egy másik kislánnyal, aki nem járhat így... s nem is fog... mert szerencsére az ő légúti betegsége szokványos gyerekeknél, csak az nehéz az ő helyzetében, hogy kevés folyadékot fogyasztott, s ki van merülve...

Szóval bementünk a rendelőbe, elmondta mi történt velük, s érdekes volt, mert mondta a doki, hogy már kapott a háziorvosnál terápiát, s lassan kezdtem ismerős helyzetben érezni magunkat, amikor is Csengével bementünk szombaton az ügyeletre, s elfogadtuk, hogy menjünk haza, s ha nem jobb a helyzet akkor vissza, s itt is kezdett ez feljönni, így azonnal szóltam, hogy a kislány nem iszik folyadékot, alig ivott ma valamit, s kezd kiszáradni... s ez mintha egy bűvös mondat lett volna, hát akkor egyértelmű, hogy felvesszük osztályra, s infúziót fog kapni... s ez is fájdalmas volt, hogy ennek meg kellett történie... tudom, hogy Csengén nem változtatott volna, ha már szombaton felveszik, mert hétvégén nincs széklettenyésztés, amit egyáltalán nem értek, s szerintem ezzel kapcsolatban még dolgozni fogunk akár egészségminisztériumba, hogy miért nincs hétvégén széklettenyésztés, akár önköltségi áron is, engem nem érdekel. Mondják meg, építsék ki a lehetőségét, hogy hát hétvégén kedves szülő nincs széklettenyésztés, de ha gondolja önköltségi áron itt el lehet végezni, valami ilyesmi... mert lehet más lenne a történet, ha már szombaton elkezdték volna a széklettenyésztést... de ezt nem tudjuk, mert már megtörtént, s mi ezzel élünk együtt, mely életünk legnagyobb fájdalmát okozta...

Szóval adtak papírt, s felvittek egy osztályra, oda ahol Csenge hasát kimosták a gyógyszer miatt még decemberben... s ott vártam velük az osztályon... s itt is jöttek az érzések... ott álltam azelőtt a szoba előtt ahol még decemberben Csenge volt, s a mosás után játszott a labdával önfeledten velünk, nagy örömben, s örültünk, hogy nincs semmi gond, meggyógyul, újra nevet, játszik velünk, együtt vagyunk...

S a kislányt bevitték a vizsgálóba, majd egy idő után kiküldték az anyukát, hogy ezt ne nézze végig, mindkettőjük érdekében... egy brantült helyeztek el a kezén, legyen mibe kötni az infúziót, s hát ehhez jó vénát kell találni, ami nem egyszerű, főleg ellenkező gyerekkel, s ezt is újra éltem, amikor is Csenge hasát mosták ki, Andit kiküldték a folyósóra, s hallgattuk, ahogy sír utána Csenge... s hívja anyát... s most is ez volt a csak sokkal rövidebb ideig, hallgattuk, ahogy a kislány hívja az anyját, sír utána, s szenvedtek mindketten, s elvittem messzebb, ne hallja közvetlen, illetve öleltem, s nyugtattam, s beszéltem hozzá, tereltem gondolatait, s közben mindketten más-más dolgot éltünk meg, melynek persze vannak közös gyökerei, de más- és más...

Jól esett hogy tudtam segíteni neki, s magamon is, mert hát ekkorra jött fel a lent tartott buborékok egy része, biztosan nem az összes, de egy jó része igen... ezt követően jobban voltam...

Felhívtam Andit, hogy nemsokára végzek, s néztem ki a folyosó ablakán, befejeztem a hívást, s néztem az emeleti ablakot, ahol korábban Csenge volt, s fájdalmammal küzdöttem egyedül... láttam magam előtt újra, ahogy ott fekszik a kiságyban, megtörten, erőtlenül, s csendesen küzd az életéért... s átéli mindazt ami azóta is a legjobban fáj nekünk, egyedül lenni egy idegen helyen... s nincs ott se anya, se apa... csak a majomketrec... s nem érti az egészet miért nem vagyunk ott vele......................................

Még elmentem vettem az anyukának valami ennivalót, mert hát egész nap nem evett a stressztől, s sajnáltam, hogy nincs mellette egy társ, s mondta is, hogy furcsa neki, hogy a kislány születésétől fogva mindig egyedül volt, szokatlan neki társsal élni meg egy ilyet... s látom, hogy nehéz lehet neki is egyedül...

S ekkor megjött a nagymama, így már magukra tudtam őket hagyni, s sietnem Andihoz, mert ő meg egyedül volt, s hát tudtam, nem könnyű, de megérti... Itthon Andin láttam, hogy egyáltalán nincs jó passzban, szenved, de kíváncsi is, mi van velük... s elmondtam mindent, hogy most kerültek osztályra, nem tudok többet. Furcsa volt, persze természetes, hogy azt hitték apuka vagyok, s mondtam, hogy nem, csak ismerős... s hát elég nehéz volt, hogy mondták apuka segítsen kitölteni a felvételes lapot... melyet Csengével megtettem... s hallani, hogy apuka, s úgy is kezeltek... ez is furcsa volt, de nem volt gondom belőle, csak ez is egy kis múltbeli buborék volt...

Itthon megnéztük az ajándékot, melyet a lány készített nekünk. Volt benne vörösbegyes kép, mamajóga könyv és hegyikristály...

S elértem egy másik részhez melyről írni szeretnék, mivel jelentősége van a kristálynak, csak lehet ezt nem most írom le, legyen élmény, várakozás, már így is sokat írtam most, hajnali fél 5 körül kezdtem el írni, természetesen szövegszerkesztőbe, s most reggel negyed 9 van. Így is 8 oldal amit írtam, s amit írni akarok az egy komoly téma, mely nem lenne hosszú, de még dolgoznom kell rajta, magamban...

Hamarosan írok a kristályról és magunkról... nem történet lesz, mint ez a poszt volt, hanem valami más...