... egy hónap ...

2012.02.27. 22:20

Ez a poszt egy hónappal Csenge távozása után íródik... Január 27-én este 22:20 ment el közülünk, hagyta el a földi életformát...

Nagyon nehéz ezt leírni. Ma reggel mindketten nehezen ébredtünk, mindketten tisztába voltunk vele mit jelent ez a nap. Egy hónapja fordult velünk a világ, vagyis másnap, mert mi csak másnap hajnalba tudtuk meg... Az időérzékelésem nagyon megváltozott. Olyan lassan telik az idő, a pillanatok, most nem pörögnek. S furcsa, de többnek tűnik...

Vasárnap az egri bazilikában a diák szent misét Csengének ajánlották fel. Gyerekek énekeltek, gitárral kísérve. Mondta Andi, hogy nem szoktak, de lehet ez a hamvazószerdának köszönhető, hogy most kezdődik a 40 napos böjt, egészen húsvétig. S lehet ennek szólt a gyerekdalolás, lehet Csengéért, ezt nem tudom, de ez volt az egyetlen pozitívum egész idő alatt számomra. Hallgattam, s nem tudtam elfogadni amiket mondott a pap. Sokszor csak ez jött fel, hogy ténylegesen megkérdezném tőle, hogy mit szólna az átéltek után? Nem a maszlag parasztvakítós, bemagolt szövegre lennék kíváncsi, hanem őszinte válaszra. S rájöttem tőle hiába várnék ilyet, hiszen cölibátust fogadnak, így nincs családjuk, mármint gyerekük, feleségük, csak a szüleik. Így fogalma sincs mit érzünk mi, mit jelent egy gyermek. S arra is rájöttem, hogy a megvilágosodáshoz vezető út egyik részlete ez. Szembenézni a halállal. Csak az az érdekes, honnan tudja valaki, mit érzek, mikor ezen nem ment át? Kemény dió számomra. Olyasmi ez, mint a Szamszára című film volt. Aki nem látta, érdemes megnézni. Visszatérve a katolikus egyházra, hát nagyon messze áll tőlem. Most meg még távolabb került... Hol volt az Isten? Látok egy folyamatot, mely Csengében teljesedett ki, s őszinte szeretetre épült, ez jött vissza, s ez lett a vége. Felfoghatatlan. Két ember egymásra talál, igazi szerelem van köztük, nincsenek kompromisszumok, mert nincs rá szükség, együtt élnek, elhatározzák összekötik életüket, s megtörténik az áldás, érkezik egy gyermek közéjük. Nagy szeretetben vártuk, megszületett, s óriási odaadással gondoztuk, neveltük. S látszott rajta, szép, szerelem gyerek. Tekintete mély és őszinte. Tényleg mindenki szerette... Ha gyerekek kivettek valamit a kezéből furcsán nézett rájuk, mintha nem értené miért tették, de nem haragudott rájuk, ez tisztán látszott. S sugárzott belőle az önzetlen szeretet. S ki lehetett volna belőle? Milyen dolgokat hajthatott volna végre? Nem ez az élet rendje, hogy 2 évesen elmegy egy gyermek. Nem a szülőknek kell eltemetni gyermeküket... Nagyon nehéz néha (bár rájöttem, jobb a néha helyett a gyakran szó, bár az idővel tényleg csökken)...

S azt kell mondjam egy komoly változáson (fejlődésen?) megyünk át. Azért tettem zárójelbe, mert még nem látom benne a fejlődést, meg ha ezt jelenti a fejlődés, akkor köszönöm nem kérek többet belőle. Maradok a magam életvidám korábbi szintemen. Legalábbis ezen voltunk, s most meg mintha egy mély, komor szakadékba dobtak volna. Már a mélypontján túl vagyunk, bár néha nagyon elhagy az erőnk, de lassan jövünk felfele. S újra előjön, hogy az építőkockák nagyon furcsán alakulnak. Lassan, megfontoltan tesszük le magunk elé a köveket, s haladunk felfele egy sötét veremből. Van olyan lépés, mely biztosnak tűnik, s eltűnik a lábunk alól. S más lépés pedig a semmiből jön elő, s nagy segítség. S ezt még fokozza, hogy a körülöttünk lévő családi háló kártyavárként borulhat bármikor. Elvesztettük a lányunkat... barátok tűnnek el... vagy alakulnak át, lesznek többek, vagy kevesebbek... sajnos egyre kevesebb a barát... s erre még a család is távolodik el... Ez soknak tűnik, s lehet ha nem tiszta tudattal élnénk meg, akkor nem is menne. Nagyon kell figyelnünk, hogy ne boruljunk el. S erre még ráadásként jönnek igazi egós emberek. A mai fiatalság egyik legnagyobb ellenfele, a saját egója. Ettől elszakadni, megérteni, nehéz feladat. S nem is mindenki érti szerintem, hogy most mit is írok... Nálunk már egy ideje ez az elszakadás elkezdődött, szerinte valahol ott, hogy megtudtuk Csenge érkezik közénk... Egyik barátom (s tényleg barátom, sokat írunk egymásnak mostanság skypeon) kérdezte tőlem, hogy mikor éreztem magam felnőttnek. Nem tudtam megmondani. Most már tudom, ezek után tudom azt mondani, hogy felnőttem. Aki átéli egy közeli hozzátartozójának halálát, szerintem az lesz felnőtt. Nem így akartam felnőtt lenni, de változtatni nem tudok rajta...

Sokat járunk ki a temetőbe, s mindig nagyon nehéz. A legnehezebb rész amikor el kell köszöni, s hátat fordítani a sírnak. Ez szokott számomra a legnehezebb rész lenni... Erről nem is tudok írni se, csak érzem.

Tegnap este találkoztunk Csenge egyik kis barátnőjével - Almával. Érdekes kapcsolat van köztünk. Apukája nem él velük, s érezhető ennek hiánya. Egy korábbi klub alkalmával odajött hozzám, s az ölembe ült szinte végig, s Csengét se zavarta, nem volt rá féltékeny, bár tartottam tőle, de nem volt gond Csengének. Most viszont furcsa volt találkozni vele. Tartással volt felém, s nem is jött az ölembe, mikor kérdeztem, bár régen is találkoztunk, meg hát Alma is érzi mi történt, s fél sok mindentől. Ezért is mentünk ki, hátha tudunk neki segíteni valamit, hogy beszélünk vele. Aztán csak játszott a maga módján, mi meg figyeltük, s közben beszélgettünk. A lányok a konyhába beszélgettek, én pedig Almával bementem a szobába, s csak vele voltam. Kezembe adogatta a játékait, néha nem értettem mit mond, de végül rájöttem, rávezetett. Aztán előkerült az építőkocka. Csengével sokat játszottam építőkockával, illetve az utóbbi időben legóval építkeztünk, vagyis én építettem, Ő viszont mindig csak egymásra rakta az egyszerű elemeket, mikor eldőlt kezdte újra, nem tudta megunni. S van egy érdekes megfigyelésem is. Már Csengénél is megfigyeltem és csodáltam. Rakja egymásra, s hezitálás nélkül engedte el az elemet, nem agyalt rajta, hogy hogyan fog megállni, oda tette, elengedte és kész. S ami nekem a 4 elem körül eldőlt, az nála még állt, s mosolyogva rakott rá még 3at! Nem hittem a szememnek, többször is eljátszotta ezt velem Csenge. S Alma is így tett, tette egymásra, igaz Alma nem jutott ilyen magasságba, de lehet nem is játszottak vele annyit ilyet mint én Csengével. Mindegy, nem is az eredmény a lényeg, nem ezt akarom kiemelni, hanem az élményt. Csodás volt látni Csengét is, maga kis természetességével... S Almát nézve sok minden letisztult számomra. Egyfajta félelem volt bennem a gyerekek miatt, nem komoly, csak mégis. S Almát építőkockázva látva rájöttem, hogy minden gyermek más (persze ez világos volt eddig is, csak ez most más mégis más megvilágításba került), saját egyéniség. S egyikbe se fogom látni Csengét. Ez megnyugtatott, segített, hogy rájöjjek ettől nem kell félnem, ha gyerekeket látok. Viszont ezzel együtt fájdalmas is, hogy Ő már nincs többé... s soha nem is lesz itt, nem lesz újra köztünk... Nem fogom hallani kacagását, nem fogja a hátamat taposni, nem ül a nyakamba, nem fogja a kezem, nem jön boldogan, nevetve mikor hazaérek a munkából... S rengeteg mindent sorolhatnék, szavakba se tudom önteni. Valami olyan képességet szeretnék, mint a filmeken van néha, hogy kézzel át tudja adni a sok információt, amit érez, ami kavarog benne. De ilyen nincs, s nem is lehet. Ez az én élményem csak. Leírhatatlan öröm és fájdalom. Soha se gondoltam, hogy ilyen van, létezik. Nem is hallottam róla, hogy valaki ilyet érezne, pedig az is biztos, hogy nem az első vagyok, aki ezt érzi.

Már Csenge elvesztése előtt is rengeteg tárgytól megváltam, mert rájöttem, nincs rá szükségem, nem ez az igazi érték (csak hogy érzékeltessem: Philip K Dick könyveim voltak, s egy kivételével mind eladtam). Számomra fontos, kedves tárgyaktól is megváltam, el tudtam engedni. S fájdalmas, hogy az egyik legfontosabb dolgot pedig elvette tőlem az élet. Ezt nem akartam... Már egy jó ideje tudom, milyen önzetlenül adni bárkinek, bármit. Önzetlenül segítettem embereknek. S ez tér vissza...

Más ember vagyok. Az őszinteségem is megváltozott. Rájöttem honnan jön, s nem leszek ilyen. Csökken magától. Nem mondom ki mindig amit gondolok, megtartom magamnak. Egy óriási pozitívum van csak, de ezt se kértem ilyen áron! Mint írtam, eddig is olvastam emberek testbeszédét, érzését. S most ez nagyon megnőtt. Tekintettekbe látok, őszintén. Ha akarom, ha nem. Ez biztosan jött... S Csengének volt ilyen őszinte tekintete...

Nagyon hiányzik a lányunk... Sokat sírunk miatta... Ez most az életünk...

süti beállítások módosítása